Lilla éppen a padlóról szedegette fel az összetört tányér darabjait, amikor megszólalt a csengő. Este kilenc volt, senkit nem várt. Az éles csörrenéssel a szemetesbe hulló cserépdarabok fájón emlékeztették arra az estére két évvel korábbról, amikor Gergő dühében edényeket hajigált, és üvöltötte: „Szépségszalon! Magadat sem tudod rendbe tenni!”
A kémlelőnyíláson át azonnal felismerte: széles váll, drága öltöny, az a fölényes, magabiztos félmosoly, amitől mindig összeszorult a gyomra.
– Na, mi van, nélkülem nehéz az élet? – kérdezte.
Válaszra sem várva lépett be. Végigmérte az előszobát: a megkopott tapéta, a nyikorgó parketta, minden pontosan ugyanott volt.
– Gyere beljebb – mondta Lilla halkan.
Gergő levette a kabátját, a régi akasztóra tette, majd a nappaliban belehuppant egykori kedvenc foteljébe. Hátradőlt, kigombolta a zakóját.
– Szóval még mindig ebben a nyomormúzeumban élsz?
Lilla vele szemben foglalt helyet, ujjait görcsösen a térdére fonta. Ugyanígy ült régen is, amikor Gergő hosszasan magyarázta neki, miért alkalmatlan mindenre.
– Kávét kérsz? – kérdezte.
– Jöhet. De ne az az instant vacak, ahhoz már nem vagyok hozzászokva – vigyorgott.
Az egyszerű fehér csészékben vitte be a kávét. Gergő kortyolt, majd fintorgott.
– Ugyanaz az olcsó lötty? Azt hittem, idővel megtanulsz normálisan élni.
Elővette a telefonját, pár mozdulattal lapozott.
– Nézd csak. Itt vagyunk Viktóriával, két napja. Tetőtéri étterem. Fogalmad sincs, mennyi volt a számla.
A képen pezsgőspoharak csillogtak, városi panoráma mögöttük, Gergő egy fiatal szőke nő oldalán.
– Látod a különbséget? Viktória tud nő lenni. Te meg… – körbemutatott. – Még mindig a rossz időkre spórolsz?
Aztán gúnyosan hozzátette:
– A kis szalonod él még? Van egyáltalán vendég?
– Van – felelte Lilla röviden.
– Pár nyugdíjas dauerra? – nevetett fel Gergő. – Megmondtam, ez nem neked való. Nézz csak magadra, még most sem sikerül igazán összeszedned magad, és ez a mondat baljós csendet hagyott maga után.