Vannak dolgok, amelyeket nem lehet átírni, Levente. Ez az én utam.
– A miénk – javította ki halkan, de határozottan. – És nem vagyok hajlandó feladni. Elmegyünk Németországba, Izraelbe, Amerikába… bárhová, ahol csak esélyt adnak. Megtaláljuk a módját.
– És ha mégsem sikerül? – Lilla az arcát fürkészte, mintha egy kimondatlan kérdésre várna választ.
– Akkor azt a kevés vagy sok időt, ami jutott, úgy éljük le, hogy semmit ne bánjunk meg – felelte. – Együtt. Férjként és feleségként.
Lilla lehunyta a szemét. Könnyei lassan végiggördültek az arcán, mégis ott bujkált ajkán egy finom, békés mosoly.
– Ezért szerettem volna a szigeti esküvőt – suttogta. – Gyerekkorom óta arról álmodtam, hogy látom az óceánt. Az igazit, a végtelent. Azt mondják, mellette az ember egy pillanatra halhatatlannak érzi magát.
– Látni fogod – ígérte Levente. – Nem is egyet. Az összes óceánt, ami csak létezik. De most válaszolj őszintén. Hozzám jössz? Igazán? Nem szánalomból, nem félelemből… hanem mert szeretsz?
Lilla kinyitotta a szemét, és ránézett azzal a mosollyal, amely egykor fenekestül felforgatta Levente életét.
– Igen. A feleséged akarok lenni. Mindegy, napokra vagy évekre. Csak a tiéd.
Levente gyengéden megcsókolta. A mellkasában szétáradt a melegség. Bármi is várjon rájuk, együtt néznek szembe vele.
– És a műtét? – kérdezte később Lilla váratlanul. – Mondott valamit apád?
– A következő fél évben elkerülhetetlen – válaszolta. – De nem várunk. Már holnap intézkedem. Klinikák, orvosok, a legjobbak.
– Ez megint rengeteg pénz lesz – jegyezte meg halkan.
– A pénz nem érdekel! – csattant fel Levente, majd nagy levegőt vett. – Bocsáss meg… csak kérlek, ne gondolkodj így. Amim van, mind a tiéd. Feltételek nélkül.
Lilla bólintott. Könnyei újra megjelentek, de az arca derűs maradt.
– Tudod, mindig mindent egyedül oldottam meg – mondta. – A szüleim halála óta így éltem. Furcsa belegondolni, hogy mostantól támaszkodhatok valakire.
– Hozzá fogsz szokni – mosolygott Levente. – Mert én maradok. És anyám is, egyébként. Nóra imád téged.
– Apád is – tette hozzá Lilla. – Rengeteget tett értem. Még ha néha ijesztően szigorú is.
Hajnalig beszélgettek a diagnózisról, az esküvőről, és arról, mi minden állhat még előttük – bármennyi időt is szánt nekik a sors.
Lilla Levente vállán aludt el, amikor az első fények beszűrődtek. Óvatosan karjába vette, és az ágyra fektette.
– Várj még egy kicsit – suttogta.
Miután kilépett, becsukta az ajtót, és felhívta az apját.
– Apa, én vagyok – szólt bele, amikor András felvette. – Köszönök mindent.
– Beszéltél vele? – kérdezte aggodalmasan.
– Igen. Úgy döntöttünk, összeházasodunk. Egy héten belül.
A vonal másik végén mély sóhaj hallatszott.
– Biztos vagy benne, fiam? Ez nem egyszerű betegség…
– Tudom, mi ez! – vágott közbe Levente. – És soha semmiben nem voltam ennyire biztos. Szeretem őt. Az egész lényét – a beteg szívével, a makacsságával, és az őrült szigeti esküvő ötletével együtt.
– Akkor… gratulálok – mondta végül András. – Büszke vagyok rád.
– Köszönöm. És kérlek, segíts megszervezni a kezelését. A lehető legjobbat. Az ár nem számít.
– Már összeírtam a klinikákat és a szakembereket – felelte. – Ma átmegyek, átbeszéljük.
Levente visszatért a hálóba, leült az ágy szélére. Lilla békésen aludt. Megfogta a kezét.
Valami nem stimmelt. A nyugalma túlságosan mozdulatlan volt. A nyugtalanság lassan szorítani kezdte a mellkasát.
– Lilla? – szorította meg ujjait.
Semmi. A mosoly ott maradt az ajkán, mintha édes álmot látna.
– Lilla! – rázta meg óvatosan.
Hiába. Reszkető kézzel kereste a pulzust a nyakán. Semmi. Csak ekkor érezte meg, milyen hideg a keze.
– Ne… kérlek… – motyogta, miközben tárcsázott.
A mentők tizenkét perc múlva érkeztek. Az orvos csak megerősítette azt, amit Levente már tudott: Lilla álmában halt meg, szívleállás következtében.
A veleszületett rendellenesség, amelyről azt hitték, még egy évük van vele, most vette el – akkor, amikor végre boldog volt. Amikor a jövő tele lett reménnyel, tervekkel, szeretettel.
András röviddel később érkezett, és magához szorította a fiát, miközben a papírokat kitöltötték.
– Tudta – mondta csendesen. – Az utolsó leletek alapján… sejthette, hogy ez bármikor bekövetkezhet.
– Miért nem mondta el? – suttogta Levente üres hangon. – Miért?
Térdre ereszkedett az ágy mellett. Lilla arcán még mindig ott volt az a békés mosoly.
„Nem tudom, mennyi időnk van” – jutott eszébe. Most már tudta. Néhány óra boldogság jutott nekik, miután végre minden kimondatott.
Lilla sosem látta az óceánt. De talán ott, ahová elindult, a vizek végtelenebbek minden földi tengernél.