Valami egészen szokatlan zajlott benne az apjával kapcsolatban. András Péter mindig a nyugalom és a higgadt mérlegelés mintaképe volt, most azonban mintha kizökkent volna önmagából. Levente úgy érezte, a férfi ideges, feszült, sőt talán kifejezetten zaklatott.
Néhány perc telt el csupán, amikor az apja visszatért a dolgozószobából. A kezében egy apró, fekete pendrive-ot tartott, amelyet szó nélkül Levente felé nyújtott.
– Ezen van minden, amit tudnod kell a menyasszonyodról – mondta halkan.
Levente értetlenül bámulta a tenyerében fekvő eszközt.
– Micsoda? Apa, ez mit jelent? Valami baj van? Követted őt?
– Nem – rázta meg a fejét András Péter, majd visszaült a fotelbe. – Nem erről van szó. Nézd meg… és sajnálom, hogy eddig hallgattam.
Levente szíve vadul kalapált, miközben felnyitotta a dohányzóasztalon álló laptopot, és bedugta a pendrive-ot. Egyetlen mappa jelent meg a képernyőn. Amikor megnyitotta, orvosi dokumentumok sora tárult elé: zárójelentések, EKG-k, laboreredmények, szakorvosi vélemények – mindegyiken apja klinikájának pecsétje.
– Ez meg mi a…? – suttogta, miközben fájlról fájlra kattintott, míg végül megakadt a szeme a fő diagnózison.
Veleszületett szívfejlődési rendellenesség. Súlyos, komplikált forma. Folyamatos állapotromlás. Műtét szükséges.
– Ez… ez Lilláról szól? – kérdezte döbbenten, és felnézett az apjára.
András Péter lassan bólintott.
– Több mint öt éve a páciensem. Ezért helyezkedett el a klinikán is. Így állandó megfigyelés alatt lehetett.
– De miért nem mondta el nekem? És te miért titkoltad előlem?! – csattant fel Levente.
– Orvosi titoktartás – felelte csendesen az apja. – Ő kifejezetten megtiltotta, hogy beszéljek róla. Azt mondta, egyedül is képes megbirkózni vele.
– Megbirkózni?! – hideg borzongás futott végig Levente hátán. – Itt az áll, hogy az állapota romlik. Hogy a műtét legfeljebb időt nyerhet…
Nem tudta befejezni a mondatot. Gombóc szorította el a torkát.
– Igen – mondta halkan András Péter. – A kilátásai… nem jók. Mindent megteszünk, de ezzel az elváltozással…
– Mennyi ideje van? – kérdezte Levente szinte suttogva. – Mennyi?
– Ha fél éven belül nem kerül sor a beavatkozásra, akkor legfeljebb egy év – válaszolta az apja, és egy pillanatra sem sütötte le a szemét. – Még műtéttel sincs garancia. Ez egy rendkívül kockázatos eljárás. Optimista becsléssel… talán öt év.
Levente mozdulatlanul ült. Minden értelmet nyert. Lilla sürgetése az esküvővel, az állandó vágy, hogy ne halogassanak semmit, az utazási álmok… Csak élni akart. Minden percet kihasználni, amíg lehet.
– Te mindezt tudtad – szólalt meg végül rekedten. – Valahányszor róla beszéltem, rólunk, a terveinkről… te tudtad, hogy ő…
Nem mondta ki.
– Tudtam – bólintott András Péter. – De nem volt jogom elmondani. Próbáltam óvatosan terelni, tanácsokat adni, de… Lilla könyörgött, hogy hallgassak. Félt attól, hogy csak sajnálatból maradnál mellette.
– Sajnálatból?! – Levente felpattant. – Szeretem őt, a fenébe is! És ő azt hiszi, nem bízom benne?!
– Meg akart óvni – felelte az apja fáradtan.
– Mitől? A szerelemtől? Attól, hogy mellette legyek, amíg… amíg még nem késő?
Levente felkapta az autókulcsát, és az ajtó felé indult.
– Hová mész? – szólt utána András Péter.
– Hozzá – vágta oda a válla fölött. – És vasárnap ne számíts ránk vacsorára. Esküvőt szervezünk.
Úgy vezetett, mintha menekülne. Szabályokat nem ismert, a gondolatai egyetlen mondat körül forogtak: „Csak odaérjek.” Most értette meg igazán, mennyire félelmetes értelme van ennek a mondatnak.
Lefékezett Lilla háza előtt. Fény szűrődött ki az ablakokon. Kiugrott a kocsiból, az ajtót sem csukta be rendesen, és berontott a lépcsőházba. Olyan erővel nyomta meg a csengőt, hogy az majdnem kiszakadt a falból.
– Ki az? – hallatszott egy rekedt hang odabentről. Sírt.
– Én vagyok. Nyisd ki.
Az ajtó szinte azonnal feltárult. Lilla állt előtte: kinyúlt pólóban, könnyektől feldagadt szemekkel – mégis olyan gyönyörű volt, hogy Levente lélegzete elakadt.
– Levente? Mi történt…?
Nem hagyta befejezni. Egy lépéssel odalépett, és olyan erővel ölelte magához, mintha attól félne, hogy a lány egy pillanat alatt eltűnik.
– Miért hallgattál? – kérdezte elcsukló hangon. – Miért, Lilla?
A lány megfeszült a karjaiban.
– Miről beszélsz?
– A szívedről – Levente kissé eltávolodott, hogy a szemébe nézhessen. – Apa megmutatta a kartonodat.
– Nem lett volna szabad…
– De igen. Apaként igenis joga volt megakadályozni, hogy egy ostoba félreértés miatt elveszítsem azt, ami a legfontosabb az életemben.
– Nem akartam, hogy tudd – suttogta Lilla. – Nem akartam teher lenni. Így is túl sokat adsz nekem.
– Nézz rám – Levente finoman megemelte az állát. – Szeretlek. Téged. Nem az egészségedet, nem a testedet. Téged. És ezen semmi nem változtat. Sem betegség, sem bármi más.
– De meg fogok halni, Levente – mondta olyan egyszerűen, hogy az belé hasított. – Talán egy év múlva, talán öt évvel a műtét után. De előbb fogok elmenni, mint te. Sokkal előbb. Nem kérhetem, hogy hozzám kösd az életed…
– Te nem kérsz semmit. Én kérem – vágott közbe határozottan. – Gyere hozzám feleségül. Nem fél év múlva, nem „majd egyszer”. Most. Jövő héten. És igen, azon az átkozott szigeten, amit kinéztél. Bárhol, amit csak akarsz.
A lány arcán végigcsorogtak a könnyek.
– Te ezt nem érted…
– Dehogynem. Teljesen mindegy, mennyi idő jut nekünk: egy év, öt vagy ötven. Én veled akarom tölteni. Minden percet. Megkeressük a legjobb orvosokat, harcolni fogunk, együtt…
– A te apád már most a legjobb – mosolyodott el halványan Lilla. – Ha ő nincs, én már nem lennék. De van valami, amit még nem mondtam el neked…