András Péter Vorontsov, az ország egyik legismertebb szívgyógyásza, egyben egy kiterjedt magánklinika-hálózat tulajdonosa, egész életében elutasította azt a gondolatot, hogy a hivatást és a magánéletet élesen el lehetne választani egymástól. Számára a kettő mindig összetartozott.
– Az üzletnek a családban a helye – mondogatta gyakran, és ezt nem puszta szólamnak szánta.
Levente, az egyetlen fia és természetes örököse, már gyerekkorától kezdve különleges figyelem középpontjában nőtt fel. Nemcsak a szülei óvták, hanem mindenki más is másképp bánt vele, mint a kortársaival.
Az iskolában, az egyetemen, később a munka világában is érezhető volt ez a láthatatlan különbség. Mindig akadtak ajtók, amelyek előtte könnyebben nyíltak, és pillantások, amelyek többet feltételeztek róla, mint egy átlagos fiúról.
Huszonöt éves korára azonban Levente belefáradt azokba a női szerepekbe, amelyek újra és újra ismétlődtek körülötte. Túl sok olyan kapcsolat volt mögötte, ahol a csillogó mosoly mögött a bankszámláját és a vezetéknevét figyelték. Hosszú lábú modellek, törtető üzletasszonyok, magukat elitnek gondoló társasági nők – mindegyikük mintha ugyanabból a sablonból lépett volna elő, gondosan álcázva a számító tekintetet.
Aztán megjelent Lilla.
Azon a napon a recepciós pultnál állt, papírokat töltött ki. Egyszerű, fehér nővéruniformist viselt, haja rendezett copfba fogva, semmi hivalkodás. Amikor felnézett, és rámosolygott, Levente mellkasában valami váratlanul megrezdült. A lány tekintetében nem volt sem színlelés, sem érdek – csak őszinte melegség és egy megfoghatatlan, tiszta fény.
Talált egy ürügyet, hogy megszólítsa. A beszélgetést kávé követte, majd vacsora. Minden olyan természetesen alakult, mintha mindig is így kellett volna történnie.
Lilla gyökeresen különbözött mindenkitől, akit korábban ismert. Átlagos családban nőtt fel, tizenhat éves kora óta dolgozott, saját maga fizette a tanulmányait. Leventét lenyűgözte benne az érintetlen egyszerűség, az élő, szellemes humora, és az, hogy soha nem próbált többnek látszani annál, aki valójában volt. Teljesen idegen volt attól a világtól, amelyben ő mozgott.
Nóra, Levente édesanyja, az első pillanattól kezdve nyitott szívvel fogadta Lillát.
– Ő igazi, fiam – mondta neki az első találkozás után. – Ne engedd el.
Attól a naptól kezdve „kislányomnak” hívta, még akkor is, amikor a kapcsolatuk Leventével éppen csak elkezdődött.
Az apja viszont más volt. András Péter soha nem mondott rosszat Lilláról. Szakmailag nagyra tartotta, kollégaként megbecsülte, rendszeresen dicsérte a munkáját. Mégis, valahányszor Levente komoly jövőről, házasságról beszélt, az apja szemében furcsa árny villant.
– Jó lány – jegyezte meg egyszer –, de… nem neked való.
Ez az egyetlen mondat mélyen beégett Levente emlékezetébe, és azóta is ott motoszkált benne, kételyeket ébresztve.
Lehet, hogy az apja olyasmit látott, amit ő nem? Talán Lilla sem volt különb, mint a többiek, csak ügyesebben rejtette el a valódi szándékait?
Az ilyen gondolatok különösen felerősödtek az olyan napokon, mint a mai. Amikor Lilla ismét a házasságot hozta szóba, részletezte, mekkora szabású esküvőt szeretne, Levente akaratlanul is a volt barátnőire gondolt. Mindegyik pompát, ékszereket, rangot akart – a gazdag örökös feleségének címét.
– A francba… – csúszott ki a száján, amikor az autó hirtelen megállt a piros lámpánál.
Szerette Lillát, ebben biztos volt. Mégis, aznap annyira mélyen érintette a vita, hogy először merült fel benne komolyan a szakítás gondolata. Bármennyire is húzta felé a szíve, nem engedi, hogy bárki – még ő sem – kihasználja őt vagy a lehetőségeit.
Éjfél körül ért haza. Nem kapcsolta fel a lámpát az előszobában, csak lerúgta a cipőjét, és belépett a nappaliba. Meglepődve látta, hogy az apja ott ül, kezében egy pohár whiskyvel, a bekapcsolt tévére meredve, de láthatóan máshol járnak a gondolatai.
– Miért vagy még fent? – kérdezte Levente, miközben lehuppant a vele szemben álló fotelbe.
András Péter hosszan végigmérte.
– Vártalak. Anyád felhívta Lillát, meg akart hívni benneteket a hétvégére… a lány viszont sírva vette fel. Mi történt?
– Semmi komoly – legyintett Levente. – Csak összevesztünk.
– Min?
– Apa, kérlek, most ne – dörzsölte meg az orrnyergét. – Fáradt vagyok, majd szétesik a fejem.
Az apja nem vitatkozott. Szótlanul töltött egy második pohárba, és átnyújtotta neki.
– Idd meg. Talán segít.
Levente hálásan bólintott, belekortyolt. Az ital égette a torkát, de valóban enyhített a feszültségen.
– Tudod – szólalt meg váratlanul András Péter –, amikor megismertem anyádat, az én szüleim is ellenezték.
– Komolyan? Erről sosem meséltél.
– Nem minden emléket jó újra elővenni – mosolyodott el keserédesen. – Azt mondták, túl egyszerű hozzám. Egy vidéki nővér nem illik egy ígéretes karrier előtt álló, neves családból származó kardiológushoz.
– És te mit tettél?
– Nem hallgattam rájuk. És ez volt életem legjobb döntése.
Csend telepedett közéjük. Levente érezte, hogy az apja nem véletlenül hozta fel mindezt.
– Az esküvő miatt vesztek össze Lillával? – kérdezte végül András Péter egyenesen.
Levente felsóhajtott, hátradőlt.
– Megint nyomást gyakorolt rám. Mikor lesz az esküvő, miért halogatom, miért nincs kitűzve a dátum. És ez az állandó ötlete a szigetes ceremóniáról… Mintha csak a látványos ünnep és a státusz számítana.
– Biztos vagy ebben?
– Nem – ismerte be őszintén. – Csak néha úgy érzem… nem tudom. Te is mindig furcsán reagálsz, amikor a házasságról beszélek. Mintha titkolnál előlem valamit.
András Péter sokáig némán nézte a fiát, mintha belül mérlegelne. Aztán határozott mozdulattal letette a poharat, felállt.
– Maradj itt.
Gyors léptekkel indult a dolgozószobája felé. Levente értetlenül kiitta a maradék whiskyt. Valami különös nyugtalanság kezdett elhatalmasodni rajta, mintha a levegő is sűrűbbé vált volna a szobában.