Levente újra és újra a karórájára pillantott. Asztalt foglalt a „Fehér Zongora” nevű étteremben, amelyet Szeged legdrágább és legelőkelőbb helyeként tartottak számon. Lilla már tíz perce késett, és ez pontosan elég volt ahhoz, hogy benne lassan, de biztosan megromoljon a hangulat.
A pontosság számára nem puszta szokás volt, hanem alapelv: az emberekben ezt az erényt különösen nagyra értékelte.
Fáradtan felsóhajtott, miközben ismét végigfuttatta a szemét az étlapon, noha pontosan tudta, mit fog rendelni. Az utóbbi hetek kimerültsége, valamint a nemrég lezajlott, kellemetlen beszélgetés az apjával teljesen összekuszálta a gondolatait. Már éppen azon volt, hogy felhívja Lillát, amikor az étterem ajtaja hirtelen kitárult.
– Drágám! Ne haragudj, hogy elkéstem! – csilingelte a lány, és könnyed lendülettel suhant az asztalhoz, mint egy világoskék ruhába öltözött tavaszi szellő, amely kihangsúlyozta karcsú alakját.
Előrehajolt, és gyors, lágy csókot lehelt Levente ajkára. Az illata friss virágokra emlékeztetett, és volt benne valami otthonos, ismerős melegség, amitől a fiú bosszúsága egyetlen pillanat alatt szertefoszlott.
– Tudod jól, mennyire utálok várakozni – próbált komoly maradni, de az arca akaratlanul is mosolyra húzódott. Lehetetlen volt haragudni erre a lányra.
– Én viszont – Lilla játékosan ráemelte a tekintetét – imádom, amikor egy ilyen jóképű férfi miattam ül egy étteremben. Képzeld, beragadtam egy piros lámpánál, aztán egy néni olyan lassan kelt át az úton, hogy majd’ megőrültem!
Levente felnevetett.
– Ismerlek. Inkább az igazat mondd: fél órát töltöttél a tükör előtt.
– Kikérem magamnak! – tiltakozott színpadias felháborodással. – Maximum huszonöt perc volt!
A fiú nem tudta levenni róla a szemét. Gesztenyebarna haja lágy hullámokban omlott a vállára, világoskék szeme ragyogott, és az arcán megjelenő apró gödröcskék ellenállhatatlanná tették a mosolyát.
Valahányszor ránézett, mindig rácsodálkozott a saját szerencséjére. Két éve találkoztak először, másfél éve alkottak egy párt, és már egy esztendeje jegyesek voltak. És most itt ültek, együtt, mégis…
– Igyunk arra, hogy újra együtt vagyunk – emelte fel Levente a pezsgőspoharát.
– Inkább ránk – felelte Lilla mosolyogva. A tekintetében átvillant valami megmagyarázhatatlan, amitől a fiú gyomra összerándult.
Megrendelték az ételeket, majd könnyed beszélgetésbe kezdtek a nap eseményeiről. Lilla szokásához híven lelkesen mesélt a klinikán töltött órákról, egy kedves kis betegről, aki megnevettette, és arról is, hogy a főorvos ismét megdicsérte, „aranykezű nővérnek” nevezve őt.
– És nálad mi újság? Halad az apukáddal közös projekt? – kérdezte, miközben egy falat lazacot vett a szájába.
– Elmegy – vont vállat Levente. – Minden a tervek szerint alakul, csak a határidők szorítanak, mint mindig.
A lány bólintott, majd látszólag mellékesen megkérdezte:
– Ha már határidők… mikor tűzzük ki végre az esküvő pontos dátumát?
Levente megdermedt. Már megint ez a téma.
– Lilla, ezt már átbeszéltük. Amint befejezzük a munkát apámmal…
– Igen, igen, emlékszem – legyintett türelmetlenül. – De ez már fél éve így van! Egy éve vagyunk jegyesek. Meddig akarsz még várni?
– Nem húzom az időt. Csak most nem alkalmas.
– És mikor lesz az? Amikor már ötvenéves leszek? Én a feleséged akarok lenni! Nem a barátnőd, nem a menyasszonyod – a feleséged!
– Rengeteget dolgozom, alig látok ki a fejemből…
– Ne nevettess! – vágott közbe. – Egy esküvőhöz neked nagyjából annyi dolgod lenne, hogy megjelensz a megfelelő időben a megfelelő helyen!
– Nem erről van szó – Levente hangja élesebb lett. – Azt szeretném, hogy minden tökéletes legyen.
– Én is ezt akarom! – csattant fel Lilla. – És tudod, mi lenne tökéletes? Egy esküvő egy szigeten! Már beszéltünk róla. Nézegettem katalógusokat is. Maldív-szigetek, Bali, Seychelle-szigetek – válassz! Ott mindent megszerveznek helyettünk.
– Már megint ez a szigetes esküvő… Tényleg ennyire fontos a pompa? Vagy csak azt szeretnéd, hogy minden ismerősünk irigykedjen?
Lilla hirtelen eltolta maga elől a tányérját.
– Szóval szerinted én csak a pénzed miatt vagyok veled? Szerinted nekem csak a luxus számít?
– Nem erről van szó… – csúsztak ki a szavak Levente száján, mielőtt visszatarthatta volna. – Állandóan az esküvőről, az utazásokról beszélsz. Soha nem hallom, hogy egyszerűen csak velem akarnál lenni.
– Elviselhetetlen vagy! – Lilla szeme megtelt könnyel. – Én csak a feleséged szeretnék lenni! Te meg kifogásokat gyártasz! Ha nem akarsz megnősülni, mondd ki!
– Nem kifogás! – emelte fel a hangját Levente, mire néhány vendég feléjük fordult. – Miért kell mindig rám nehezedned?
– Mert szeretlek, ostoba! De te ezt nem érted meg! Vagy talán nincs is rá szükséged!
A fiú hirtelen felállt, és több nagyobb címletű bankjegyet dobott az asztalra.
– Tudod mit? Ezt most nem folytatom. Nem fogok itt jelenetet rendezni. Hívj fel, ha lenyugodtál.
Gyors léptekkel az ajtó felé indult, ügyet sem vetve a pincér zavart pillantására és Lilla halk zokogására a háta mögött.
Levente szinte száguldott az esti városban, jóval túllépve a megengedett sebességet. Az új BMW simán vette a kanyarokat. Felcsavarta a zenét, hogy elnyomja a saját gondolatait, de hiába.
Mikor vált minden ilyen bonyolulttá közte és Lilla között? A kezdetekkor egészen más volt minden. Felidézte az első találkozásuk napját.
Akkoriban éppen az apja klinikájára ugrott be néhány irat miatt, amikor egy ismerős hang szólította meg a folyosón, és Levente még nem sejtette, hogy az a pillanat örökre megváltoztatja az életét.