A képek lassan elhalványultak a gondolataiban. Hajnalka is lefeküdt végül, arcán halk mosollyal, miközben saját emlékei és érzései közé merült. A vonat egyenletes zakatolása körüllengte az éjszakát, és mindannyian tudták: reggel már otthon lesznek.
Amikor a szerelvény befutott a végállomásra, a kocsik hirtelen megteltek mozgással. Az utasok sietve szálltak le, a peronon pedig megjelentek azok, akik izgatottan várták szeretteiket. Eszter szándékosan hátrébb maradt, nem volt kedve sietni. Jólesett kívülállóként figyelni mindazt, ami körülötte történt.
A fülkébe ekkor szinte berobbant egy fiatal nő, nyomában egy kamaszlány rohant, és hangosan kiáltották:
– Anyu, apu, annyira hiányoztatok!
Eszter azonnal felismerte őket: Lilla és Dóra voltak azok. Néhány pillanattal később egy férfi lépett be, karjában egy apró kisfiúval. Biztosan Márk és a kis Benedek – gondolta Eszter –, milyen szép, kerek család. Az egész, korábban hallott életút egyetlen gyors sodrásként pergett le előtte, mintha mindent egyszerre látna.
Szinte felfoghatatlannak tűnt számára, hogy Hajnalka és a férje, Zoltán, a sors különös fordulatai révén saját unokájuk és dédunokájuk szüleivé válhattak. Megható és ritka történet volt, nem csoda, hogy Hajnalka írónőként is ilyen mélyen és élénken tud mesélni. Eszterben ekkor egy halvány szomorúság is megjelent: sajnálta, hogy búcsút kell vennie tőlük. Hajnalka olyan lelkesedéssel beszélt a családjáról, hogy Eszter legszívesebben azonnal megtudta volna, miként alakul tovább ezeknek a szinte életre kelt szereplőknek a sorsa.
– Eszterkém, én vagyok! – hangzott fel hirtelen egy ismerős hang.
Eszter összerezzent. Levente állt előtte.
– Bocsáss meg nekem – kezdte zaklatottan. – Ostobán és meggondolatlanul viselkedtem. Egész éjjel nem hunytam le a szemem, csak azon járt az eszem, hogy nekünk együtt kell lennünk. Kérlek, mondd, hogy megbocsátasz!
A férfi reménykedve nézett rá. Eszter csendesen válaszolt:
– Én is sajnálom, ami történt… és szeretnék veled maradni.
Levente már ölelte is.
– Kedvesem, hol vannak a csomagjaid? Hadd vigyem én!
– Pontosabban… mi szeretnénk együtt lenni – suttogta Eszter.
Levente először nem értette, majd hirtelen felragyogott az arca.
– Mi? Vagyis… babát vársz?
– Eszterkém, én tényleg egy ostoba ember voltam – nevetett fel meghatottan. – Milyen jó, hogy időben észhez tértem! Mintha valaki azt súgta volna, hogy ide kell jönnöm eléd.
Eszter körbenézett, de Hajnalka és családja addigra már elhagyták a vagont.
Eszter azóta is meg van győződve róla, hogy az az esti beszélgetés Hajnalka társaságában valamiképpen hozzájárult ahhoz, hogy ő és Levente újra egymásra találjanak, és végleg összekössék az életüket. Kisfiukat Ákosnak nevezték el.
Később Eszter rábukkant egy blogra is, amelyet egy Alexandra nevű írónő vezetett. Szinte biztos volt benne, hogy ő az a különleges asszony, akivel a vonaton találkozott. Nemrég elolvasta Alexandra egyik új történetét, amely egy Eszter nevű lányról és szerelméről, Leventéről szólt: a veszekedésükről, a kibékülésről és egy kisfiú, Ákos születéséről.
Furcsa érzés volt felismerni a saját életét a sorok között. Vajon honnan tudhatta az írónő még a gyermek nevét is? Talán az írók valóban különleges emberek – nemcsak történeteket alkotnak, hanem néha észrevétlenül bele is szólnak az emberi sorsok alakulásába.