Eszter felnevetett, miközben hallgatta Hajnalka lelkes szavait az életről, amely szerinte mindig kiszámíthatatlan, tele váratlan fordulatokkal. Egyetértően bólogatott, majd elfogadta a felé nyújtott, bőségesen megpakolt szendvicset, és hálás mosollyal köszönte meg. Csak ekkor döbbent rá igazán, mennyire korgott már a gyomra.
– Honnan tudta? – kérdezte végül kissé zavartan.
Hajnalka vállat vont, mintha ez számára a világ legtermészetesebb dolga lenne. Azt mondta, nem is tudja pontosan megmagyarázni: egyszerűen megérzi, ha egy nő gyermeket vár. A szemekben ilyenkor különös mélység jelenik meg, mintha valami új távlat nyílna bennük. Az arc is árulkodik – a kissé telt ajkak, az orr finom változása –, még ha sokan azt hiszik is, hogy mindez eleinte láthatatlan. De van valami egészen megfoghatatlan is, egy alig érzékelhető rezdülés, hiszen odabent már ketten vannak. Abban az apró pontban, ahol az élet elindul, különleges energia születik, amit ő maga is érezni szokott. Nem sok idő, és ebből a csodából valódi ember lesz. Ez az igazi, megismételhetetlen csoda – mondta csendes meggyőződéssel.
Eszter elhúzta a száját. Talán a savanykás citrom íze miatt, talán azért, mert egyre erősebben motoszkált benne a gondolat: lehet, hogy nem lesz ebből gyermek. Mi értelme egyedül szülni, apa nélkül? Ráadásul az apja szigorú ember volt, könnyen megeshetett volna, hogy egyszerűen kitenné őt otthonról.
– Nem örülsz a babának? – kérdezte Hajnalka halkan.
Eszter nem tudta, miért válaszol ilyen őszintén. Talán azért, mert tudta, hamarosan úgyis elválnak az útjaik, vagy mert ez az idegen nő furcsa módon közel került hozzá. Csak annyit mondott: nem tudja, mit tegyen. Majd elmesélte, hogy Leventével közel két éve házasok. A férfi korábban nagyon vágyott gyerekre, most viszont elutazott, és úgy tűnik, eltávolodtak egymástól. Talán már nincs is értelme folytatni. A terhességről sem volt alkalma beszélni vele, így felmerült benne: lehet, hogy nem is kellene megtartania a babát.
Hajnalka az ablakon kifelé nézett, Eszter is elhallgatott. Odakint lassan besötétedett, a távolban és közelben apró fények villantak fel. Mindenhol emberek élnek, mindenkinek megvan a maga sorsa – jegyezte meg Hajnalka. Ezért szereti annyira a vonatokat: idegenek beszélgetnek, megnyílnak egymásnak, aztán soha többé nem találkoznak. Azt javasolta, hallgassa meg az ő történetét, mielőtt leszállnak.
Elmondta, hogy Zoltánnal nevelt lányaik valójában nem a vér szerinti gyermekeik. Mégis, az élet legnagyobb ajándékának tartja őket, és szerinte, ha a sors felkínál valamit, alaposan meg kell gondolni, mielőtt az ember visszautasítja. Náluk fel sem merült a kétely.
Felidézte, hogy Zoltánnal szinte gyerekként házasodtak össze. A férfi már ötödikben „lefoglalta” őt magának tréfás komolysággal. Megszületett Nóra, közben tanultak, dolgoztak, ahogy csak bírták, Zoltán pedig mindenféle munkát elvállalt. Volt idő, amikor a féltékenység majdnem mindent tönkretett: egy nagy veszekedés után Zoltán hazament a szüleihez. De alig telt el pár nap, visszajött, bocsánatot kért, és megígérte, hogy többé nem követ el ilyen hibát. Amikor befejezték a tanulmányaikat, Zoltán már egészen mást kért tőle: egy fiút, akit együtt nevelhetnek… és itt Hajnalka hangja kissé elcsendesedett, mintha a történet következő fejezete még súlyosabb emlékeket hordozna.