Eszembe jutott az is, hányszor mostam fel éjszakánként a lépcsőház kövét, hogy az egyetemen soha ne érezze magát kevesebbnek a többieknél. Tudott róla. Látta. És mégis arra jutott, hogy ez nem szeretet. Szerinte ez bennem van, ilyen az alkatom. Az ő szemében nem ember voltam, hanem szerep. Egy jól működő mechanizmus. Láthatatlan háttérszemélyzet, amelynek az a dolga, hogy kényelmes legyen és ne kérdezzen.
Visszamentem a terembe. Felkaptam a kézitáskámat. Az asztalról elvettem az érintetlen, kihűlt húsos tányért, és gondosan letettem a földre, az asztal lábához. Pontosan úgy, mint amikor az ember egy kutya elé tolja az ételt. Senki nem vette észre, mikor léptem ki.
Otthon nem sírtam. Levettem a drága ruhát, vállfára akasztottam, betoltam a szekrénybe. Előhúztam az irattartó mappát.
Ott volt benne a nyaraló tulajdoni lapja. Városon belüli telek, rendes, téliesített ház, gáz, víz, minden. Márk régóta erre a helyre számított. „Ha megszületik a gyerek, ott fogunk lakni, jó levegő, nyugalom” — mondogatta. Fejben már el is osztotta, mintha eleve az övé lett volna.
Reggel nem a fiamat hívtam. Felcsörgettem azt az ingatlanost, Anikót, akivel régebben dolgoztam együtt.
— Anikó, szia. Megvan még az a vevő a nyaralóra? A készpénzes?
— Erzsébet? — lepődött meg. — Megvolt, igen. De hát azt mondtad, a fiadé lesz, semmi pénzért…
— Változott a helyzet. Ha ma elviszi, engedek százezer forintot.
— Akkor hívom is.
Az üzlet egyetlen nap alatt lezajlott. A vevő alig hitt a szerencséjének. Estére olyan összeg volt a kezemben, amilyet korábban csak filmekben láttam.
Kifizettem a szomszéd tartozását. Rendeztem a rezsit. Bementem egy szolgáltatóhoz.
— Szeretnék egy új SIM-kártyát. Olyat, amit senki nem ismer. A régit kérem letiltani.
Ezután felmentem a MÁV oldalára. Fogalmam sem volt, hová menjek. Ráböktem a térképre. Egy kisváros a Duna mellett — csendes, barátságos. Mindig festeni akartam, csak soha nem maradt rá idő.
Kibéreltem ott egy apró házat egész nyárra. Vettem állványt, festékeket, vásznakat. A lakáskulcsot átadtam a szomszédnak, megkértem, figyeljen a virágokra és a levelekre.
Eltelt három hónap.
A Duna partján ültem, egy vázlaton dolgoztam. A nap lebukott, a víz csillogott, pont úgy, mint az a ruha, amit annak idején nem vettem meg. Az új telefonom néma maradt — a számot csak Anikó és a szomszéd ismerte.
Sötétedés után indultam vissza a házhoz. A kapunál ismerős autó állt.
Márk.
Idegesen járkált fel-alá, cigarettázott. Amikor meglátott, elnyomta a csikket, és felém lépett. Gyűrött volt, feszült, dühös.
— Na végre, anya.
— Szia, Márk. Hogy találtál ide?
— A szomszéd mondta meg. Alaposan kellett kopogtatnom. Mondd csak, mit művelsz? Teljesen elment az eszed?
— Mi a gond? — kinyitottam a kaput, de nem invitáltam be.
— Mi a gond?! — ordította. — Eladtad a nyaralót! Az én nyaralómat!
— A sajátomat — javítottam ki halkan.
— Már pakoltunk! Viktória az ötödik hónapban van, friss levegő kell neki! Erre a házra számítottunk! Már mestert is kerestem a fűtéshez! Hol a pénz?
Úgy nyújtotta a kezét, mintha azt várná, hogy egy köteg bankjegyet húzok elő valami képzeletbeli kötényzsebből.
— Nincs pénz — feleltem nyugodtan.
— Hogyhogy nincs? Milliókról beszélünk!
— Elköltöttem.