A nyolcas asztal a terem legtávolabbi szegletében bújt meg, egy vastag oszlop mögött. Közvetlenül mellette nyílt a konyha ajtaja, amely szinte megállás nélkül csapódott, ahogy a pincérek tálcákkal egyensúlyozva ki-be jártak.
Az asztalnál rajtam kívül egy nagyothalló idős asszony ült, Viktória valami távoli rokona, valamint két kamasz, akik szinte beleolvadtak a telefonjuk kijelzőjébe.
— Száműzetés — mondta a nagymama túl hangosan, miközben megigazította a hallókészülékét. — Pont olyan. Jó messze az úri tekintetektől.
Nem válaszoltam. Egyenesen tartottam a hátam. A vőlegény anyja vagyok. Jogom van itt ülni.
A pohárköszöntők egymást követték. Viktória édesapja ünnepélyesen átnyújtotta az ifjú párnak az újépítésű lakás kulcsait, a terem pedig tapsvihartól zengett. Márk barátai egy egzotikus utazással lepték meg őket, a Maldív-szigetek neve többször is felcsendült.
Rólam a műsorvezető egy szót sem ejtett. Valószínűleg fel sem kerültem a megszólalók listájára. Összeszorított kézzel gyűrtem a szalvétát, és mosolyogtam, amikor mindenki más tapsolt.
Ezután felszolgálták a főfogást.
A pincérek fegyelmezetten, gyors mozdulatokkal hordták ki a gőzölgő húsokkal teli tálakat. Először az ifjú pár asztalához. Aztán Viktória szüleihez. Utána a kiemelt vendégekhez, végül a baráti társaságokhoz.
Negyven perc telt el. Nálunk csak az üres salátástálak árválkodtak. A két kamasz már a kenyérkosarat fosztogatta.
Végre odalépett hozzánk egy lihegő pincér. A tálcáján mindössze két tányér volt.
Elém tett egy szelet steaket. A hús fakó volt, pirult kéreg nélkül. A köret hideg, összetapadt spárga. A mártásos edény üresen ásított.
— Elnézést — morogta, kerülve a tekintetemet. — Kissé félreszámoltuk. Ez az utolsó adag, kicsit kihűlt, de az átsütése rendben van.
A szomszédos asztalok felé pillantottam. Ott szaftos, gőzölgő szeleteket vágtak elégedetten.
— Köszönöm — mondtam halkan.
Nem ettem. Gombóc ült a torkomban. Ki kellett mennem, levegőre volt szükségem. A cipő kegyetlenül törte a lábam, mégis egyenes derékkal haladtam, nehogy sántításnak lássák.
A teraszon sötét és hűvös fogadott. Egy dísztuja mögé húzódtam, és a homlokomat a hideg üveghez szorítottam.
A terasz másik felén, ahol a dohányzóknak kirakott kanapék álltak, beszélgetés foszlányai szűrődtek át.
— …Márk, ez azért nem volt túl szép — Viktória hangja közömbösen csengett. — Anyukádnak konkrétan maradékot hoztak. Ilona néni észrevette, utána suttogtak is róla.
— Ugyan már — felelte a fiam nevetve, gondtalanul. — Senki nem vett észre semmit.
— Ott ül a sarokban, mint valami szegény rokon. Nem ültethetnénk át?
— Ne kezdd el, kérlek. Hova ültetném? Apád mellé? Miről beszélgetnének, a hajdina áráról? Maradjon csak. Anyám nem kényes. Megette volna, nem dőlt volna össze a világ. Egész életében ezt csinálta: „Csak a Márk jól legyen.” Neki ez megszokott. Élvezi, ha szenvedhet.
Viktória halkan felnevetett.
— Kegyetlen vagy.
— Inkább gyakorlatias. Na gyere, mindjárt vágják a tortát.
Elmentek.
Ott maradtam a tuja mögött. Bennem teljes csönd lett. Olyan, mint télen az erdőben, amikor minden megfagy.
„Megette volna — nem dőlt volna össze.”
„Neki ez így jó.”
Eszembe jutott, amikor eladtam a nagymamám fülbevalóját, hogy ki tudjam fizetni Márk angoltanárát. Az is eszembe jutott, hányszor jártam megfoltozott harisnyában a nadrág alatt, csak hogy neki lehessenek divatos cipői, és ezek az emlékek lassan, kérlelhetetlenül torlódtak egymásra bennem.