A futár idegesen toporgott a lábán, miközben undorral mérte végig a kopott lépcsőházamat. Macskaszag és pirított hagyma nehéz keveréke ült a levegőben. Fekete kesztyűs kezében egy vastag, kemény tapintású boríték világított, mintha vékony műanyagból készült volna.
— Erzsébet Vlasova? Személyesen önnek szól — mondta hivatalos hangon.
Aláírtam az átvételt, majd kétszer is ráfordítottam a zárat az ajtón. A szívem a torkomban dobogott. A fiam. Márk fél éve nem jelentkezett, amióta nemet mondtam arra, hogy eladjuk a kis kétszobás lakást, és a pénzt az ő önerőjéhez tegyük hozzá.
Feltéptem a borítékot. Belül egy aranyozott szélű meghívó lapult, drága parfüm illatával átitatva.
„Márk és Viktória. Családunk születésnapja. Onegin étterem. Dress code: Black & Gold. Szigorúan alkalmi.”
A tükör elé álltam. Egy ötvenöt éves nő nézett vissza rám: fáradt arccal, bolyhosodó köntösben. Az én „alkalmi ruhatáram” egy öt éve vett fekete nadrágból és egy blúzból állt, amit csak kollégák kerek évfordulóin vettem fel. Sem arany, sem pompa. A pénztárcámban az előleg maradéka lapult, meg a félretett összeg a téli csizmára.
Este aztán Márk hívott.
— Megkaptad?
— Igen, fiam. Nagyon szép. Gondolom, nem volt olcsó…
— Anya, kérlek, ne kezdd — vágott közbe szárazon. — Ez presztízses esemény. Ott lesznek Viktória apjának üzlettársai, meg az én főnökeim is. Nézz ki rendesen. Ne azt a piacos ruhát vedd fel, amiben a telekre jársz.
— Más nincs, Márk. És most pénzem sincs igazán…
— Sejtettem. Rendben. Utalok ötezer forintot. Vegyél valami hosszú, feketét. És menj el fodrászhoz, ne tekerd fel magadnak csavarókra.
A vonal megszakadt. A kijelzőt bámultam. Ötezer forint. Estélyire és szalonra.
Abban a hónapban nem vettem meg a téli csizmát. A rezsit sem rendeztem. Kölcsönkértem a szomszédtól, pedig ilyet soha nem tettem. De a ruhát megvettem. Egyszerű volt, fekete, jó anyagból. Cipőt csak bizományiban találtam — kissé szorított, de szinte újnak látszott.
Az ünnep napján korábban érkeztem az étteremhez. Az Onegin vakított a fényektől. A parkoló zsúfolásig tele volt olyan autókkal, amelyek többet értek, mint az egész lakásom.
A vendégek sorra szálltak ki: magabiztos férfiak, prémbe és selyembe burkolózó nők. Úgy éreztem magam, mint egy betolakodó, aki rossz ajtón lépett be.
Márk az ajtónál fogadta az érkezőket. Drága világoskék öltönyében idegennek tűnt: kemény, kifogástalan, csillogó férfi lett belőle. Mellette Viktória állt, porcelánszerű szépséggel és jeges tekintettel.
Odamentem hozzájuk, és átnyújtottam a borítékot a pénzzel — mindazzal, amit össze tudtam szedni.
— Szívből gratulálok, drágáim.
Márk futó pillantást vetett rám, a borítékot szó nélkül a zakója belső zsebébe csúsztatta.
— Szia, anya. Jól nézel ki, megfelel. Menj be, majd megmutatják az asztalodat. Nyolcas számú.
Már fordult is tovább egy testes férfi felé, aki épp egy terepjáróból szállt ki.
— Zoltán úr! Megtiszteltetés!
Bent a terem hatalmas volt: csillárerdő, élő orchideák, zenekar. Elvezettek a központi asztalok mellett, ahol Viktória szülei és a fontos vendégek ültek. A nyolcas számú asztal a terem szélén várt rám, és már az első pillanatban éreztem, hogy egészen más világ kezdődik ott.