Levente meghallotta a kérdést, félbehagyta a konyhában a motoszkálást, és visszalépett hozzá.
– Fél éve meghalt – mondta csendesen. – Sajnálom, hogy nem szóltam korábban. Nem tudtam a címét, telefonszámát sem.
Azzal visszament a tűzhelyhez. Nem sokkal később szólt Kingának, hogy kész a vacsora. A nő a mosdóhoz lépett, megmosta a kezét, és ahogy a szappan illata felszállt, megcsapta az a régi, ismerős eperillat, amely gyerekkorából kísértette vissza.
Éhes volt, a gyomra mégis összerándult, amikor meglátta az ételt.
– Nem ízlik? – kérdezte Levente. – Más nincs itthon. Ha gondolja, inkább igyon teát, van hozzá egy kis szárított kifli. – Elé tolta a tálkát.
– Köszönöm… a kezelések óta alig bírok enni – felelte Kinga.
Levente félrenézett, mintha hirtelen túl szűk lett volna a konyha.
– Nincs hová mennem – szaladt ki Kinga száján váratlanul.
– Ez a maga otthona is – válaszolta nyugodtan. – Tudom, ki maga. Anyu mondta, mielőtt elment.
Kinga értetlen tekintetét látva még hozzátette:
– Maga… a vér szerinti anyám. De az igazi anyám a nővére volt. Ő nevelt fel. Azt mondta a végén, hogy egyszer biztosan eljön majd.
Levente letöltötte a sorkatonai szolgálatát, dolgozott, házakat épített. Kinga lassan, nehézkesen látta el magát a mindennapokban. A fiú sosem tegezte, mindig tartotta a távolságot. Többször próbált magyarázkodni, de Levente rendre leintette: nem haragszik, nincs mit mentegetni. Az édesanyja – Lilla – szeretetben nevelte fel.
Kinga gyakran eltűnődött azon, miként fordult el tőle mindenki. Az a fiú viszont, akiről még születése előtt lemondott, most gondoskodott róla, etette, segítette. Lilla jó embert faragott belőle.
A friss levegő jót tett Kingának, ritkábban fulladt. Néha megpróbált segíteni a kertben is, de hamar elfáradt, az ereje gyorsan elhagyta.
Egy alkalommal együtt mentek ki a temetőbe. A nővére sírjánál Kinga megkérte Leventét, hogy ha eljön az ideje, mellé temesse. A fiú bólintott.
– Fiatal vagy, miért nem költözöl városba? – kérdezte hazafelé.
– Minek? Itt is jó. Maga is elment, aztán amikor baj lett, visszatért. Ez az otthon – felelte egyszerűen.
Igaza volt. Kinga sokat számvetett. Boldogság után futott, és közben elveszítette a legnagyobbat: a fiát. Ha újrakezdhetné, másként élne, de már nem lehetett változtatni. Hálás volt, amiért nem küldték el.
Szeptember elején Levente krumplit ásott, Kinga pedig egy fejjel lefelé fordított vödörön ült, és nézte. A fiú csak későn vette észre, hogy a nő eldőlt. Odarohant, de Kinga szíve már nem vert.
Levente a helyi temetőben temette el, Lilla mellé, ahogy kérte. Egyszerű fa kereszt került a sírra. Két anya: az egyik életet adott, a másik felnevelte. Két sír, két kereszt, és egyetlen fiú, aki mindkettőhöz tartozott. A friss hant előtt állva először gondolt Kingára anyaként. Nem érzett fájdalmat. Idegen maradt. Az anyja Lilla volt. Mégis, valami megmozdult benne.
A temetés után szűk lett a ház, üres. A telet valahogy átvészelte, tavasszal összecsomagolt, bezárta az ajtót, és elindult az állomás felé. Talán mégis Kinga vére hívta új utak felé. Munkát talál majd – építőkre mindenhol szükség van.
A vonat elszakította az otthontól, egy ismeretlen jövő felé vitte. Először szomorú volt, aztán terveket szőtt, végül elnyomta az álom a kerekek ütemes zakatolására. Anyáról álmodott. Nem tudta volna megmondani, melyikről. A két arc egyetlen képpé olvadt.
„Az új élet pontosan akkor kezdődik, amikor a réginek már nincs több helye bennünk.” – Osho
„Az ember bejárja a világot, hogy megtalálja, amire szüksége van, majd hazatér, és ott lel rá.” – George A. Moore