A férje halála után minden apró feszültség felszínre tört közte és a nevelt lánya, Dóra között, és végleg megmérgezte a kapcsolatukat. A lány nyíltan gyűlölte Kingát, amiért szerinte túl hamar túllépett az apja emlékén, és nem gyászolta elég hosszan. A veszekedések mindennapossá váltak, a lakásban állandó volt a feszültség, a kimondatlan vádak és a hangos szóváltások egymást érték. Amikor Dóra betöltötte a tizennyolcat, már nem kertelt: egy heves vita során egyenesen közölte Kingával, hogy nincs többé maradása, ideje eltűnnie az életéből és a lakásból is. A jelenet botrányba fulladt, az indulatok elszabadultak, és ki tudja, mi történt volna még, ha Kingát hirtelen el nem hagyja az ereje. Elsápadt, megszédült, majd összeesett.
A mentők vitték el a kórházba. Csaknem egy hónap telt el, mire újra kiléphetett az intézmény ajtaján. Addigi vonzerejéből semmi sem maradt: arca beesett, tekintete üres volt, mintha valaki lassan kiszívta volna belőle az életkedvet. A diagnózis könyörtelennek bizonyult. Rák. A műtétre már nem volt esély, a kemoterápiát pedig alig bírta, minden egyes kezelés után rosszabbul lett.
Kinga ettől kezdve szinte ki sem mozdult. Napjait többnyire ágyban töltötte, erőtlenül, fájdalmakkal küzdve. Dóra többé nem követelte, hogy költözzön el, de látványosan levegőnek nézte: nem szólt hozzá, nem kérdezte, nem segített, mintha ott sem lenne.
Egyik alkalommal Kinga a szokásos kezelés után tért haza. Alig lépett be, amikor a szobája ajtaja mögül meghallotta, hogy Dóra telefonál valakivel. A lány nem tudta, hogy a mostohaanyja már visszatért, ezért nem fogta vissza a hangját, gondolkodás nélkül mondta ki, ami a fejében járt.
– Ne tedd… veszélyes… de úgyis hamarosan meghal… akkor már mindegy… jobb is így… bárcsak minél előbb – mondta, majd elhallgatott pár másodpercre, mintha hallgatná a másik felet.
Ezután felnevetett, és egészen más hangnemre váltott. Szerelmes szavakat suttogott, részletezte, mennyire vágyik a láthatatlan beszélgetőtársra, mit tenne vele, ha végre kettesben maradnának. Csak egy kis türelmet kért tőle, nem sokáig kell már várni.
Kinga mindent megértett. Rádöbbent, hogy a nevelt lánya azt kívánja, minél hamarabb eltűnjön az útból. A félelem jeges kézzel markolta meg a szívét. Tudta, hogy gyógyíthatatlan beteg, de nem akart így, ilyen körülmények között meghalni. Kabátot sem vett, abban, amiben volt, halkan kilépett a lakásból, és óvatosan behúzta maga mögött az ajtót.
Fogalma sem volt, merre menjen. Nem volt saját otthona, nem volt senkije. Aztán hirtelen bevillant egy gondolat. „A nővérem!” – jutott eszébe. Egyetlen vér szerinti rokona, aki biztosan nem zárná ki az utcára. Kinga elindult a buszmegálló felé, onnan eljutott az állomásra, és vett egy jegyet az első, arra járó vonatra. A megérkezés után egy arra haladó autóval jutott el a faluba, már alkonyatkor. Alig állt a lábán, egész nap nem evett, szédült az éhségtől és a kimerültségtől.
A falu szinte felismerhetetlenné vált az évek során. A régi, alacsony házak helyén magas kerítések mögött új villák sorakoztak. Kinga megijedt, hogy sosem találja meg azt az egyetlen házat, amelyhez emlékek kötötték. Aztán meglátta. Az épület megöregedett, fala megsötétedett, mintha belesüppedt volna a földbe, mégis állt rendíthetetlenül. Az ablakokban függöny, a párkányon muskátlik virítottak.
Szíve megkönnyebbült, lépteit ösztönösen felgyorsította. Az ajtóhoz érve azonban megtorpant. Egy lakat lógott rajta. Abban a pillanatban minden ereje elszállt, lábai megremegtek, alig tudott megkapaszkodni az ajtófélfában. Közelebbről nézve látta, hogy a lakat nincs bezárva, csak ráakasztották.
Körbenézett, de senkit sem látott. Leemelte a lakatot, és belépett. Azonnal megcsapta az ismerős illat, amely a gyerekkorát idézte. Odabent szinte minden ugyanúgy állt, mintha el sem ment volna soha, csak az asztalon volt új viaszosvászon. Kinga kimerülten rogyott le egy régi, hajlított székre, és a könnyeit már nem tudta visszatartani.
Ekkor lépteket hallott maga mögött. Megfordult, azt várva, hogy a nővérét pillantja meg az ajtóban, ám helyette egy fiatal, jóképű férfi lépett be a szobába.
– Jó estét – köszönt rá természetesen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a találkozás.
– Jó estét… maga kicsoda? – kérdezte Kinga zavartan.
– Levente vagyok. Ön pedig Kinga, ugye?
Most ő lepődött meg igazán.
– Felismertem – mutatott a falon függő, bekeretezett fényképekre a fiú. – Anyukám húga.
Ekkor jutott Kinga eszébe minden… a nővére, a gyerek, akit szinte teljesen kitörölt az emlékeiből. Most már látta: Levente megszólalásig hasonlított az apjára.
– Biztosan éhes az út után – tette hozzá a fiú kedvesen. – Mindjárt hozok valamit.
Azzal a konyha felé indult.
– És… a mamáddal mi van? – kérdezte Kinga bizonytalanul, miközben a fiatalember után nézett.