Kinga elszántságát már akkor sem lehetett feltartóztatni. Amint kézhez kapta az érettségi bizonyítványát, összepakolt, és gondolkodás nélkül elutazott a városba. Lilla a faluban maradt az anyjukkal. Sok segítséget nem tudott nyújtani, de legalább nem volt teljesen egyedül. Tudta magáról, hogy púppal a hátán sem színpad, sem jó házasság nem vár rá, így beletörődött a sorsába. Nyáron gombát és erdei bogyókat gyűjtött, azokat vitte ki az állomásra eladni; nem volt nagy pénz, de legalább némi kereset.
A város azonban Kingát sem fogadta tárt karokkal. A színészi álmok gyorsan szertefoszlottak, nem vették fel sehova. Hazamenni nem akart, ezért először takarítói munkát vállalt egy fodrászüzletben, később ellesett ezt-azt, és idővel maga is megtanult hajat vágni. Ritkán járt haza. Fintorgott a falusi szagokra, unatkozott, és minden percben azt érezte, hogy nem ide tartozik. A környékbeliek sorban álltak nála egy friss frizuráért, ő pedig örömmel gyakorolt, erősödött a keze alatt az olló.
Nem sokkal később meghalt az édesanyjuk. Egy megfázás döntötte le, és többé nem épült fel. Kinga hazautazott a temetésre, de amikor a ravatalnál meglátta a koporsóban fekvő nőt, alig ismerte fel. Idegen arc nézett vissza rá, mintha nem is az anyja lett volna.
– Kingácska egy könnycseppet sem ejtett – suttogták a szomszédok a háta mögött.
Lilla viszont zokogott, megállíthatatlanul.
A temetés után félénken megszólította a húgát:
– Nem maradnál itt velem egy kis időre?
– Nem lehet – rázta meg a fejét Kinga. – Mennem kell. Az abortuszt nem halogathatom.
– Várj… terhes vagy? – csillant fel Lilla szeme, őszinte örömmel.
Kinga elmesélte, hogyan szeretett bele egy jóképű férfiba, hogyan vesztette el a fejét. Azt hitte, ha a férfi megtudja, hogy gyerekük lesz, elveszi feleségül. Ehelyett közölte vele, hogy már volt házas, és egy gyerektartás is bőven elég neki. Aztán eltűnt.
– Nem kell nekem ez a gyerek. Ki venne el így feleségül? – mondta keserűen.
– Ne vetesd el… Szedd össze magad, hozd világra, és add nekem – könyörgött Lilla. – Én felnevelem.
– Megbolondultál? Egyedül hogyan boldogulnál vele? – csodálkozott Kinga.
– Nélküle sem kellek senkinek. Megoldom. Teljesen magamra maradtam, legalább lenne kit szeretnem. Ráadásul egy abortusz után lehet, hogy te sem szülhetsz többé – győzködte a nővére.
Hosszas vívódás után Kinga beleegyezett. Magával vitte Lilla személyi iratait is; a faluban nem volt rájuk szükség, neki viszont annál inkább. A fényképen nem látszott a púp, az arcuk hasonlított, a korkülönbség sem volt számottevő – könnyű volt összekeverni őket.
Amikor Kinga hasa gömbölyödni kezdett, fizetés nélküli szabadságot kért, arra hivatkozva, hogy a testvére súlyosan megbetegedett, és ápolásra szorul. Egy másik városrészben bérelt lakást, ahol senki sem ismerte, és a terhesgondozásra is Lilla nevében jelentkezett.
A kisfiú korábban jött a világra, de egészséges volt. A papírok szerint Lilla szülte meg. Kinga elvitte a csecsemőt a nővérének, majd szó nélkül visszautazott. A faluban összesúgtak: hogy Kinga rátukmálta a gyereket a szerencsétlen Lillára, szégyentelen egy teremtés – aztán hamar elfelejtették. Mindenkinek megvolt a maga gondja.
Lilla viszont boldog volt. Életcélt kapott: a fiát. A Levente nevet adta neki. A kisfiú állandóan a hüvelykujját szopta, akár egy bocs. A hivatalos iratok szerint is Lilla volt az édesanyja. Egy ideig még beszédtéma volt a faluban, aztán ez is elhalt.
Kinga nem járt haza, de néha küldött egy kevés pénzt. Újra szabadnak és csinosnak érezte magát, dolgozott, és a saját életét építette. Hamarosan férjhez ment, ám a házasság kudarcba fulladt, és válással végződött.
Másodszor egy jóval idősebb, özvegy férfihoz ment hozzá, akinek már volt gyereke. A lakás és az autó sokat nyomott a latban. Csak a kislányt bánta volna elhagyni a képletből, csakhogy az apja rajongott érte. Kinga eltűrte a gyereket a kényelem kedvéért: gondoskodott róla, ruházta, etette, de szeretetet sosem adott. Amikor a lány betöltötte a tizenhatot, a férj meghalt, és Kinga ismét úgy érezte, kinyílt előtte a világ, ezért új reményekkel fordult a jövő felé.