Az a falu, ahol Erzsébet a férjével és hároméves kislányukkal élt, kifejezetten nagynak számított a környéken. Munkalehetőség azonban alig akadt, főként a férfiak számára. Emiatt szinte mindenki az italhoz menekült. Erzsébet férje is végül elment a városba dolgozni. Kezdetben gyakran hazajárt, pénzt hozott, apró ajándékokkal lepte meg a családot, és segített a kerti munkákban is. Az idő múlásával azonban egyre ritkábban tűnt fel otthon.
Erzsébet sejtette, hogy a városban talán más nő is van az életében, mégsem tett szóvá semmit. Úgy érezte, egy férfinak nehéz egyedül. Az egyik ritka hazalátogatás után kiderült, hogy újra gyermeket vár. Először öröm töltötte el, majd hamar felváltotta a félelem: miként boldogul majd egyedül két kicsivel? Alig jutott túl az első gyerek pelenkás évein, éppen csak fellélegzett, most pedig minden kezdődhetett elölről.
Egy idő után már abban sem volt biztos, hogy kihordja a babát. A falusi élet kíméletlen volt: a ház minden gondja rá szakadt, a veteményes, a mindennapi teendők, és a kislány is állandóan ölbe kívánkozott. Erzsébet nem kímélte magát, nehéz vödrökkel hordta a vizet, mintha nem is számítana semmi. Ennek ellenére pontos időre egy egészséges, gyönyörű kislánynak adott életet. A gyermek világos hajú volt, angyali arcú, és meglepően sem az anyjára, sem az apjára nem hasonlított.
Amikor a férje meglátta az újszülöttet, botrányt csapott, sőt kezet is emelt Erzsébetre.
– Idegen gyerek, ugye? Amíg én megszakadok a munkában, te meg ezt teszed! – ordította.
– Az istenre kérlek, kérdezz meg bárkit a faluban, soha semmi rosszat nem tettek rám. A gyerek a tiéd – védekezett Erzsébet.
A férfi nem hitt neki, elutazott, és többé nem tért vissza. Erzsébet próbált érdeklődni utána a járási megbízottnál, de csak tehetetlen vállvonogatást kapott válaszul. A férj nyomtalanul eltűnt, így Erzsébet egyedül nevelte tovább a két lányt.
A nagyobbik, Lilla, csendes és visszahúzódó természetű volt, árnyékként követte az anyját. Ötéves korában azonban panaszkodni kezdett, hogy fáj a háta. Erzsébet elvitte orvoshoz a járási központba, ahol nem találtak komoly bajt, de azt javasolták, hogy vigye el a városba szakorvoshoz.
Forró nyár tombolt. Hogyan hagyhatta volna ott a kertet öntözés nélkül? És mi legyen a kisebbikkel? Rá állandóan figyelni kellett. Erzsébet végül úgy döntött, őszig halasztja az utat.
A falusi javasasszony, Ilona, gyógynövényes kenőcsöt készített, de hiába. Lilla egyre furcsábban járt, féloldalasan tartotta a testét, az egyik válla lejjebb került, majd Erzsébet észrevette, hogy púpszerű dudor formálódik a hátán. A kisebbik lányt rábízta egy szomszédra, és a nagyobbal végre elutazott a városba.
Az orvos alapos vizsgálat után elmondta, hogy speciális tornára, kezelésekre lenne szükség, sőt egy időre kórházi bentfekvést is javasolt. Erzsébetnek azonban a ház, a gazdaság és a kisebbik gyerek járt a fejében. Végül hazamentek a faluba, és Lilla egész életére púpos maradt.
Ezzel szemben a kisebbik, Kinga, igazi szépséggé cseperedett. Állandóan a tükör előtt forgolódott, táncolt, csipkés terítőt kötött a derekára palást gyanánt, papírból koronát hajtogatott, és királynőt játszott, láthatatlan udvaroncoknak parancsolgatva, mit sem törődve anyja vagy nővére jelenlétével.
– Ez a kislány még nagy művész lesz – mondogatták a szomszédok Erzsébetnek, majd Lillára pillantva csak sóhajtottak.
A faluban sokakat meglepett a két lány különbözősége: testvérek voltak, mégis mintha nem is ugyanattól a szülőtől származnának. Amikor Kinga kamaszodni kezdett, a fiúk sorra udvaroltak neki, de ő egyik falubelit sem méltatta figyelemre. A városról álmodozott, arról, hogy egyszer elmegy Debrecenbe vagy Pécsre, színésznő lesz, és majd egy híres rendező feleségeként szerepel filmekben.
– Miért kellett nekem ebbe a faluba születnem, miért nem inkább Debrecenbe vagy Pécsre? – panaszkodott gyakran.
– Ott nélküled is tele vannak színésznőkkel, és mégis miből élnél meg? – csóválta a fejét Erzsébet, hiába próbálva lebeszélni, mert Kinga eltökéltsége ekkorra már megingathatatlanná vált.