– Így hát tiszta a lelkiismereted. Szerinted minden korrekt.
– De a lakás… – Gábor hangja bizonytalan volt. – Abba együtt tettük bele az energiát. Felújítottuk, berendeztük…
– Felújítottuk? – Lilla ekkor végre ránézett. – Arra gondolsz, amit apám csinált végig, kétkezi munkával, ellenszolgáltatás nélkül?
Vagy arra a bútorra, amit az én fizetésemből vettünk, miközben te éppen önmagadat kerested?
– Én mindig dolgoztam!
– Dolgoztál, igen. Csak érdekes módon a pénzed mindig magadra ment, a családot pedig én tartottam el. Emlékszel, hogyan magyaráztad?
„Egy férfinak kell, hogy legyen saját pénze, különben elveszíti az önbecsülését.”
Gábor nem válaszolt.
– Arra is emlékszem, amikor azt mondtad, nem állsz készen a gyerekvállalásra. Aztán amikor Márk megszületett, már az apaság gondolata is megijesztett.
Most meg mindenkinek azt meséled, milyen odaadó apa vagy.
– Ennek mi köze ehhez?
– Annyi, hogy pontosan tudom: nem tegnap döntöttél így. De még csak nem is a múlt héten.
Lilla letette a kést, és teljesen felé fordult.
– Mondd csak, Gábor… Viviennek tetszik a lakás? Vagy már másban gondolkodtok?
A férfi arca elsápadt.
– Miféle Vivienről beszélsz?
– Arról, akivel fél éve folyamatosan üzenetet váltasz. Nyolc éve dolgozik a cégnél, nincs gyereke, de nagyon szeretne. Ugye jól emlékszem?
– Követtél engem?
– Minek tettem volna? Mindent elmondtál magadtól. Emlékszel arra az estére három hete? Feldobottan jöttél haza, áradoztál egy kolléganőről.
Hogy milyen okos, mennyire tehetséges.
Másnap pedig valamiért vettél egy új inget.
Lilla kézbe vett egy konyharuhát, lassan szárazra törölte a kezét.
– És reggelente zuhanyozni kezdtél. Régen este fürödtél. Új parfüm, edzőtermi bérlet – tíz év után először.
– Lilla…
– A telefonod pedig már a fürdőszobába is veled jön. Régen bárhol hagytad.
És mindig mosolyogsz, amikor a kijelzőt nézed.
Gábor csuklóján felvillant az okosóra értesítése. Reflexből odakapott, majd gyorsan elfordította a kezét.
– Vivien írt? – kérdezte Lilla őszinte érdeklődéssel.
Gábor lehuppant egy székre.
– Nem így terveztem…
– Mit nem? Beleszeretni, vagy lebukni?
– Véletlen volt. Csak beszélgettünk a munkahelyen, aztán…
– Aztán kitaláltad, hogy jobb, ha én lépek le. Kényelmes megoldás.
A lakás marad nálad, a hírneved makulátlan – hiszen a feleséged ment el, tehát nyilván ő a hibás –, és Viviennel tiszta lappal indulhattok tovább.