…Lilla lassan folytatta, mintha minden szóval újra végiggondolná a múltat. Elmondta, hogy annak idején az édesanyja eladta a szobáját a közös lakásban, majd a pénzt egyszerűen a kezébe nyomta, annyit mondva: „Ez legyen a jövődre.” Így is lett – a közös holnapra szánt alap lett belőle.
Gábor hallgatott, nem vágott közbe.
– A papírok mégis az én nevemre kerültek – tette hozzá Lilla csendesen. – Nem véletlenül. Akkoriban nem volt állásod, magadat kerested, emlékszel? A bank viszont jövedelemigazolást kért a hitelhez, amit én tudtam beadni.
Felnézett rá.
– Most már beugrik?
– De hát… mi megegyeztünk… – próbálkozott Gábor.
– Igen, abban, hogy közös lesz. Az is volt, egészen addig, amíg te nem döntöttél úgy, hogy mindent külön akarsz választani.
Lilla visszaült, ujjai körbezárták a csészét. A kávé kihűlt, mégis ivott belőle egy kortyot.
– Tudod, Gábor, most döbbentem rá, hogy igazad van egy dologban – mondta halkan. – Tényleg jobb, ha külön utakon folytatjuk.
– Tényleg? – kapta fel a fejét, lelkesedése mögött azonban idegesség villant.
– Igen. És ha már ennyire új életre vágysz, legyen minden tiszta és korrekt. Én maradok a lakásban, mert az az enyém. Te pedig keresel magadnak másikat. Egyedül, a saját pénzedből.
– Lilla, ezt azért meg lehetne beszélni normálisan…
– Szerinted ez nem normális? – elmosolyodott. – Szabadságot akartál, most megkapod. Teljes egészében.
Gábor leült vele szemben. Az ünneplős inge hirtelen idegennek hatott.
– De nincs most pénzem albérletre…
– Nekem meg nincs kedvem eltartani téged – felelte nyugodtan. – Te mondtad, hogy felnőttek vagyunk.
– Azt hittem, békésen meg tudjuk oldani…
– Pontosan ezt tesszük. Nincs kiabálás, nincs jelenet. Mindenki azt kapja, amit kért. Te azt szeretted volna, hogy én menjek el – végül mégis te költözöl.
Ez tényleg igazságtalan lenne?
Lilla felállt, a bögrével a mosogatóhoz lépett. A telefonja képernyőjén felvillant az értesítés: hamarosan érkezik az élelmiszer-kiszállítás, amit előző nap rendelt.
– Kell egy kis idő, hogy átgondoljam – morogta Gábor.
– Persze – válaszolta, miközben elöblítette a csészét. – Csak ne húzd sokáig. Ma barátnők jönnek, nem szeretnék előttük családi vitát rendezni.
Gábor a hálószobába ment. Lilla hallotta, ahogy telefonon beszél, visszafojtott hangon, idegesen. Közben megérkezett a rendelés, ő pedig nekilátott az ebéd előkészítésének. A mozdulatai egyenletesek voltak, szinte megnyugtatóak.
Fél óra múlva Gábor visszatért a konyhába.
– Lilla, nem siettük ezt el? Nem lehetne még egyszer mindent átgondolni?
– Mit kellene rajta átrágni? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna a vágódeszkáról. – Te már döntöttél, én pedig elfogadtam ezt a döntést.