Lilla már az első pillanatban észrevette, hogy Gábor ma szokatlanul gondosan öltözött fel. A legszebb ingét vette fel – azt a világos, krémszínű darabot, amelyet együtt választottak ki tavaly, a születésnapjára. A cipője is új volt, kifényesítve, mintha ünnepre készülne. Még mandzsettagombot is feltett, pedig vasárnaponként rendszerint melegítőben járkált a lakásban.
– Lilla, beszélnünk kell – szólalt meg, miközben az ablaknál állt, háttal neki.
Lilla lassan letette a kávéscsészét az asztalra. A szíve megrezzent, de nem a félelemtől. Inkább kíváncsiságot érzett. Valami furcsa, higgadt érdeklődést.
Világos volt számára, hogy Gábor előre eltervezte ezt a beszélgetést. Úgy készült rá, mintha sorsfordító esemény lenne. És ekkor Lilla megértette: sírásra számít, könyörgésre, talán jelenetre. Ehelyett benne váratlan nyugalom terült szét.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha külön folytatnánk – mondta Gábor továbbra is anélkül, hogy felé fordult volna. – Mindketten tudjuk ezt.
– Tényleg tudjuk? – kérdezett vissza Lilla, maga is meglepődve a hangján.
Nyugodt volt. Szinte tárgyilagos.
Gábor végre megfordult. Az arcára kiült a döbbenet: egészen más reakcióra számított.
– Felnőtt emberek vagyunk – tette hozzá gyorsan. – Az érzések elmúltak. Miért játsszuk tovább?
Lilla hátradőlt a széken. Huszonkét év házasság. Egy felnevelt fiú. Túl voltak a kamaszkor viharain, és az ő negyvenes éveinek bizonytalanságán is. Most pedig, úgy tűnt, az igazi ötvenes évei kezdődnek.
– És én hova menjek? – kérdezte egyszerűen.
– Hát… – Gábor elbizonytalanodott. – Lakhatnál egy ideig Nóránál. Vagy bérelhetsz valamit. Az elején segítek anyagilag.
Nóra, a nővére, aki mindig is azt gondolta, Lilla rosszul döntött, amikor hozzáment.
„Segítek anyagilag.” Milyen nagylelkű.
– Te mit tervezel? – kérdezte Lilla.
– Én? – Gábor szemmel láthatóan nem készült erre. – Semmi konkrétat. Talán eladom a lakást, és veszek egy kisebbet.
– A lakást? – Lilla kissé félrebillentette a fejét. – Ezt?
– Igen. Mi mást?
Felállt, az ablakhoz lépett. Gábor ösztönösen hátrébb húzódott. Lent diákok sétáltak iskolatáskával a hátukon – elkezdődött a tanév, az élet ment tovább.
– Gábor – szólalt meg halkan –, emlékszel rá, kinek a nevén van a lakás?
– Az enyémen, természetesen. Miért?
– Az enyémen? – Lilla hangjában finom meglepetés csendült. – Biztos vagy benne?
Először tűnt igazán tanácstalannak.
– Persze… Hiszen régen vettük…
– Azokból a pénzekből, amelyeket még az esküvőnk előtt anyámtól kaptam ajándékba – mondta Lilla lassan. – Emlékszel még erre?