Eszter megállt az előszobában, és alaposan végigmérte a férjét. Hosszú évek óta először nem fölényességet látott Zoltán tekintetében, hanem bizonytalanságot. Sőt… mintha félelem bujkált volna benne.
— Zoltán, emlékszel még, mit mondtál nekem fiatalon? Hogy velem bármit képes lennél elérni — kérdezte halkan.
— Emlékszem — felelte tompán.
— Akkor most idézem, amit egy hete vágtál a fejemhez: „Senki vagy itt, az én pénzemen élsz.” Érzed a különbséget?
Zoltán vállai megereszkedtek, lesütötte a szemét.
— Tudom… igazad van. Csak minden összejött. Kimerült vagyok, az idegeim felmondták a szolgálatot, a vállalkozásom recseg-ropog…
— És erre az a megoldás, hogy rajtam vezeted le? — kérdezte Eszter csendesen. — Mi lett azzal a férfival, aki megígérte, hogy vigyáz rám?
Nem érkezett válasz.
Eszter odalépett hozzá, és finoman a vállára tette a kezét.
— Nem örökre megyek el. Azért teszem ezt, hogy rájöjjek, ki vagyok nélküled. És hogy te is megtudd, ki maradsz mellettem nélkül.
Felkapta a bőröndöket, és az ajtó felé indult.
— És a lakás? A főzés? Én azt sem tudom, hogyan kell… — szólt utána zavartan Zoltán.
— Majd megtanulod — mondta Eszter anélkül, hogy hátranézett volna. — Nem buta ember vagy.
Az új lakás csendje megnyugtatta. Világos volt, rendezett, tele levegővel. Eszter letette a csomagokat, teát főzött, majd az ablak mellé ült. A szíve nehéz volt, mégis felszabadult — mintha egy rég cipelt, láthatatlan teher csúszott volna le róla.
Megszólalt a telefon. Kinga hívta.
— Na, hősöm, megérkeztél?
— Igen — mosolyodott el Eszter. — És tudod mit? Egyáltalán nem olyan ijesztő, mint hittem.
— Hát persze hogy nem! Nem a világ végére költöztél, hanem a város közepére, a saját lakásodba!
A következő hetek szinte elsuhantak. Két hónap alatt tizenkettőre nőtt a tanítványai száma, a tortarendelések egymást érték. Beiratkozott angolórára, vett magának egy elegáns kabátot, és végre olyan frizurát csináltatott, amilyet mindig is szeretett volna.
A gyerekek gyakran jöttek látogatóba. Egy alkalommal Nóra elgondolkodva mondta:
— Anya, teljesen megváltoztál. Magabiztosabb lettél. Jó így látni téged.
Levente sem maradt csendben:
— Apa elég levert mostanában. Lefogyott, alig eszik.
— És a munkája? — kérdezte Eszter óvatosan.
— Nem jól áll. Elúszott az a nagy megrendelő, akivel gond volt. Pénz sincs új gépekre.
Eszter felsóhajtott. Meglepő módon nem érzett elégtételt.
Egy héttel később csöngettek. Az ajtóban Zoltán állt, hatalmas rózsacsokorral, bűnbánó tekintettel.
— Szia — mondta bizonytalanul.
— Szia. Gyere be.
Zoltán körbenézett: a gondosan elrendezett könyvek, a számítógép, a falon sorakozó oklevelek mind beszéltek helyette.
— Szép itt — jegyezte meg. — Otthonos.
— Köszönöm. Kérsz teát?
A csészék fölött sokáig csak a csend ült közöttük. Aztán Zoltán megszólalt:
— Eszter… rájöttem valamire. Nélküled a lakás üres. Sőt, az egész életem az.
— Zoltán…
— Hadd fejezzem be — kérte. — Ostobán viselkedtem. Te voltál a családunk tartóoszlopa, én pedig ezt természetesnek vettem. Sajnálom. Bocsáss meg.
Eszter az arcát figyelte, és meglátta benne azt a fiatal férfit, akibe egykor beleszeretett.
— Gyere vissza — mondta halkan Zoltán. — De másképp. Egyenrangú társként.
— És ha újra megalázol? — kérdezte Eszter.
— Nem fog megtörténni. Ígérem.
Eszter elgondolkodott, majd elmosolyodott.
— Rendben. Átgondolom. De a lakást megtartom. Biztos, ami biztos.
Zoltán bólintott.
— Jogos.
Fél évvel később ismét együtt éltek. De már nem megszokásból, hanem döntésből. Eszter dolgozott, alkotott, Zoltán pedig megtanult úgy borscsot főzni, hogy majdnem felért vele. Vasárnaponként együtt intézték a tortarendeléseket.
És amikor az ismerősök megkérdezték Zoltánt, hogy mennek a dolgok, büszkén felelte:
— Köszönjük, remekül. A feleségem a város legjobb pedagógusa és cukrásza.