Eszter végignézett rajtuk: a gyermekein, akik már rég felnőttek, sikeresek, önállóak lettek. Nóra orvosként dolgozott, Levente mérnökként építette a karrierjét. Mégis ott motoszkált benne a fájdalmas kérdés: talán ők is úgy gondolják, hogy az anyjuk komoly dolgokra már alkalmatlan?
— Miért vagytok ennyire meglepődve? — szólalt meg végül csendesen. — Talán nincs jogom dolgozni?
— Dehogynem — kapott észbe gyorsan Nóra. — Csak… hát olyan sokáig voltál otthon, a háztartással…
— Az voltam — bólintott Eszter. — De ez már a múlt.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Zoltán lépett be. Az arcáról lerítt a rosszkedv, láthatóan megint összeakadt valami a megrendelőkkel.
— Ó, a gyerekek is itt vannak — morogta. — Remélem, legalább rendes vacsora lesz.
— Apa, anya most már dolgozik — jegyezte meg Levente.
— Dolgozik? — horkant fel Zoltán gúnyosan. — Ugyan már. Aprópénzt keres, aztán máris üzletasszonynak képzeli magát.
Eszterben valami hirtelen elszakadt. Elég volt. Nem akart többé magyarázkodni, sem lenyelni a sértéseket.
— Tudjátok mit — mondta nyugodt, szinte hűvös hangon —, elmondom, mit jelentenek ezek az „apróságok”.
Felállt, elővette a füzetét, amelybe gondosan feljegyezte a bevételeit.
— Az elmúlt két hónapban nyolcvanhétezer forintot kerestem — mondta határozottan. — Többet, mint amennyit te egy hónap alatt hazahozol, Zoltán.
Sírni lehetett volna a csenden. Zoltán döbbenten bámulta, mintha egy idegent látna maga előtt.
— Ez kizárt — hebegte.
— Pedig így van — felelte Eszter rendíthetetlenül. — És ez még csak a kezdet.
— Anya… — szólalt meg halkan Nóra. — Miért nem mondtad el eddig?
Eszter sorra nézett rájuk: a lányára, a fiára, majd a férjére.
— Mert féltem — vallotta be őszintén. — Attól, hogy pont így reagáltok majd. Hogy azt mondjátok: „ez nem komoly”, „anya erre nem képes”, „inkább foglalkozz a házzal”.
Zoltán igyekezett visszavenni az irányítást:
— Jó, tegyük fel, hogy most épp megy. De meddig? A kliensek eltűnnek, ez csak átmeneti bohóckodás…
— Bohóckodás? — Eszter felnevetett. Olyan felszabadultan, ahogy évek óta nem. — Tudod, mit mondott tegnap az egyik tanítványom anyja? Hogy fél év alatt a fia kettesről ötösre javította a matekot, és felvették a speciális tagozatra. Ez szerinted játék?
Egy pillanatra sem állt meg.
— És Viktória megrendelt tőlem egy esküvői tortát harminc főre. Huszonötezer forintért. Ráadásul még két lagzi várólistán van. Ez is gyerekes hülyeség?
Levente lassan megrázta a fejét.
— Anya… bocsáss meg. Nem gondoltam volna, hogy ennyire menő vagy.
— Senki sem gondolta — mondta Eszter halkan. — Még én sem.
Zoltán felállt az asztaltól.
— Elég ebből a színjátékból. A komoly pénzt továbbra is én hozom haza.
— Hoztad — javította ki Eszter. — Mostantól én is. És még valami: holnap reggel átköltözöm a saját lakásomba.
Ha azt mondta volna, hogy a Holdra készül, kisebb hatása lett volna.
— Tessék?! — robbant ki Zoltán.
— Jól hallottad — felelte Eszter nyugodtan. — Nem maradok egy olyan ember mellett, aki tehernek és haszontalannak tart.
— Anya… — szólalt meg bizonytalanul Nóra. — Nem túl hirtelen ez?
Eszter tekintete gyengéd volt, de kérlelhetetlen.
— Harmincnégy éven át mindent félretettem értetek. Nem bánom, mert csodálatos emberekké váltatok. De most eljött az idő, hogy magamért éljek.
Másnap reggel Eszter két bőröndöt állított össze a legszükségesebb holmikkal. Zoltán a konyhában ült, kővé dermedt arccal, újság mögé bújva.
— Eszter, mit művelsz? — fakadt ki végül. — Hová mész? Egyedül, ebben a korban…
— Ebben a korban, Zoltán, a nők gyakran csak akkor kezdenek igazán élni — válaszolta, miközben lehúzta a cipzárt.
— Ne csináld már ezt! — ugrott fel a férfi. — Összevesztünk, igen, csúnyán beszéltem. Ilyen előfordul. Maradj, üljünk le, beszéljük meg normálisan…