— Persze hogy bocsánatot kért — horkant fel Kinga, és legyintett egyet. — Most. Aztán egy hónap múlva minden kezdődik elölről. Eszter, te értelmes nő vagy. Tényleg nem látod? Amíg anyagilag tőle függesz, addig mindig lesz eszköze arra, hogy megalázzon.
Kinga már fel is pattintotta a laptopot, ujjai villámgyorsan futottak a billentyűzeten.
— Nézd csak! — fordította felé a képernyőt. — Tele van hirdetésekkel. Magántanárokat keresnek matematikából, óradíj ezer forinttól felfelé! És itt van egy másik oldal, ahol házi süteményeket rendelnek az emberek. A te pitéid? Percek alatt elfogynának.
Eszter közelebb húzta a széket, hunyorogva böngészte a sorokat. Valóban rengeteg lehetőség volt, és a feltételek sem tűntek elérhetetlennek.
— De mi van, ha nem megy? — kérdezte halkan. — Mi van, ha már elkéstem mindehhez? Talán túl idős vagyok…
— Túl idős?! — Kinga felcsattant. — Ötvenkilenc éves vagy, nem nyolcvankilenc! A nagynéném hatvanöt évesen végzett el egy manikűrös tanfolyamot, most meg alig győzi a vendégeket!
Estig ültek együtt, lehetőségeket mérlegelve. Kinga segített regisztrálni egy tanárokat közvetítő oldalon, és megfogalmazni egy hirdetést Eszter süteményeiről a helyi közösségi csoportokban.
— Apránként haladunk — mondta búcsúzáskor. — A legfontosabb, hogy végre higgy magadban.
Az első telefon két nappal később csörrent meg. Egy nő keresett segítséget a kilencedikes fiának.
— Sehogy sem érti a matekot — panaszkodott a vonal másik végén. — Gondolja, hogy tudna vele heti pár alkalommal foglalkozni?
Eszter szíve vadul vert, miközben megbeszélték az első órát. Mi lesz, ha kudarcot vall? Ha már mindent elfelejtett az egyetemi évekből?
Márk azonban — sovány, szemüveges fiú, élénk tekintettel — hálás és figyelmes tanulónak bizonyult. Eszter egyszerűen magyarázott, hétköznapi példákat hozott, és egyszer csak meglátta a felismerés fényét a fiú szemében.
— Hű, ez nem is olyan bonyolult! — kiáltotta Márk, amikor egyedül oldott meg egy feladatot.
— Ugye, hogy nem? — mosolygott Eszter. — Csak meg kell találni a megfelelő utat.
Az óra végén Márk édesanyja egy borítékot nyomott a kezébe.
— Nagyon köszönöm! Rég láttam ilyen lelkesnek.
Kétezer forint. Harminc év után az első pénz, amit teljesen önállóan keresett. Hazafelé menet szorongatta a borítékot, és úgy érezte magát, mint egy űrhajós, aki először lépett idegen felszínre.
Otthon Zoltán a tévét bámulta.
— Merre kószáltál? — mordult oda, le sem véve a szemét a képernyőről.
— Tanítottam egy fiút. Magánóra volt — felelte Eszter igyekezve közömbös hangon.
— Magánóra? — Zoltán felnézett. — Mióta csinálsz ilyesmit?
— Nemrég kezdtem. Gondoltam, keresek egy kis mellékest.
Zoltán felnevetett.
— Na persze. Majd meglátjuk, meddig tart a lelkesedésed. Csak a gyereket ne tedd tönkre a tudásoddal.
Eszter szó nélkül bement a hálószobába. A borítékot elrejtette egy régi ékszerdobozba, majd a tükörképének suttogta:
— Még kiderül, ki tesz itt tönkre kit.
A következő két hétben három új tanítványa lett, és egy születésnapi tortarendelés is befutott, ami további ezerötszáz forintot hozott. A dobozban gyűltek a bankjegyek, és velük együtt nőtt az önbizalma is.
Beiratkozott egy számítógépes alapképzésre, vett magának egy új ruhát — először hosszú idő után Zoltán engedélye nélkül —, és elkezdett tervezni.
Két hónap elteltével már hét állandó diákja volt, a süteményeire pedig várólista alakult ki. Titokban kibérelt egy apró, egyszobás lakást a városközpontban, pont megfelelőt az órák megtartására.
— Anya, valahogy más lettél — jegyezte meg Nóra, amikor látogatóba jött. — Egész egyszerűen ragyogsz.
— Dolgozgatok — felelte Eszter szerényen, miközben az asztalra tette a híres Napóleon-tortát.
— Dolgozol? — csodálkozott rá Levente. — Apa tud erről?
Eszter a gyermekeire nézett, és egy pillanatra elkomorult, mielőtt válaszolni tudott volna.