Eszter a tűzhelynél állt, lassan kavargatta a levesét egy fakanállal, amikor Zoltán szavai úgy csapódtak belé, mintha arcul ütötték volna.
— Te itt senki vagy, az én pénzemen élsz! — mordult rá a férfi, és a reggeli után üresen maradt tányért hangosan az asztalra vágta. — Harminc évig otthon üldögéltél, gyerekeket pesztráltál, most meg még követelőzni is mersz?
Mi váltotta ki ezt a dühkitörést? Semmi különös. Eszter csupán annyit kért, hogy vegyenek egy új mosógépet. A régi, amely tizenöt éven át hűségesen szolgált, végleg feladta a harcot.
— Zoltán, nem svájci villát szeretnék — szólalt meg halkan Eszter, továbbra sem fordulva meg. — Csak egy egyszerű gépet. A legolcsóbbat.
— Egyszerűt! — gúnyolta ki a férfi. — És szerinted ki fogja azt kifizetni? Talán azt hiszed, a pénz magától hullik az ölembe?
Eszter lassan letette a kanalat. Harmincnégy év házasság. Harmincnégy év, amikor minden hajnalban öt órakor kelt, hogy reggelit készítsen neki. Amikor Zoltán a vállalkozását indította, ő intézte a papírmunkát, könyvelt, számlákat rendezett, éjszakákon át görnyedt az iratok fölött, miközben a férje aludt. Feladta az iskolai állását, ahol szerették a gyerekek és megbecsülték a kollégák. Két gyermeket hozott a világra, felnevelte őket. Vitte a háztartást, gondozta a kertet, és ápolta Zoltán beteg édesanyját egészen annak haláláig.
És most ezt hallja: „Te itt senki vagy.”
— Tudom, hogy most szorosabb az anyagi helyzet — próbált nyugodt maradni. — De talán megoldhatnánk részletre…
— Részletre?! — robbant fel Zoltán. — Könnyű azt mondani! De ki fizeti majd vissza? Én, mindig én! Te meg továbbra is a nyakamon lógsz!
Felkapta a kabátját, az ajtó felé indult, majd a küszöbről még visszaszólt:
— És ne nézz rám úgy, mintha bántanálak. Csak kimondom az igazságot. Tőled semmi haszon, csak a kiadás!
Az ajtó olyan erővel csapódott be, hogy megremegtek az ablakok.
Eszter lehuppant a kisszékre, a lábai elgyengültek. Semmi haszon? Tényleg így látja őt? Vagy csak a harag beszélt belőle?
A kezére nézett: kérges tenyér, kerti munkától kemény bőr, egy régi égési sebhely, amikor a születésnapi tortát mentette meg. Ezek a kezek pólyázták a gyerekeket, vasalták Zoltán ingeit, masszírozták a hátát a nehéz napok után. Semmi haszon…
— Mit művelsz, te vén bolond… — suttogta, miközben letörölt egy makacs könnycseppet.
Megszólalt a telefon. A kijelzőn egy név villant fel: „Kinga”. Gyerekkori barátnője, az egyetlen, aki még a házasság előtti Esztert ismerte.
— Szervusz, drágám! Mi újság? — csilingelte Kinga vidáman.
— Minden rendben — hazudta Eszter.
— Ugyan már! Hallom a hangodon, hogy baj van. Zoltán megint?
Kinga mindig éles szemű volt. Eszter nem bírta tovább, és elmesélte a reggeli veszekedést.
— Az a… — Kinga olyan cifrán káromkodott, hogy Eszter önkéntelenül elmosolyodott. — Eszter, ébredj már fel! Te kincs vagy, nem por a lába alatt!
— Könnyű ezt mondani. De mit csináljak? Ötvenkilenc évesen, munkatapasztalat nélkül…
— Miféle tapasztalat nélkül?! — csattant fel Kinga. — Pedagógus végzettséged van! Arany kezed, úgy főzöl, mint egy profi séf, a gyerekekhez pedig senki nem ért úgy, mint te! Ne beszélj butaságokat!
Eszter elgondolkodott. Valóban… Nemrég a szomszéd megkérte, hogy segítsen az unokájának matematikából. Egy hónap alatt a kislány jegyei hármasról ötösre javultak, az anyja pedig majd’ elolvadt a hálától.
— Tudod mit? — szólalt meg Kinga határozottan. — Holnap átmegyek hozzád. Leülünk, és komolyan átbeszéljük a dolgaidat.
Másnap Kinga szinte berobbant a lakásba, hóna alatt laptoppal, tekintetében elszántsággal.
— Elég volt az önsajnálatból! — jelentette ki, miközben letelepedett a konyhaasztalhoz. — Mostantól tervet készítünk a te önálló életedhez.
Eszter feltette a teavizet, majd bizonytalanul mellé ült.
— Kinga, nem tudom… Tegnap este hazajött, bocsánatot kért… Azt mondta, csak ideges volt a munkahelyi gondok miatt, és megbánta, amit mondott.