— Talán személyesen kellene bejönniük — tette hozzá az ügyintéző.
Amikor kinyitottuk a széfet, nem arany vagy iratok vártak ránk, hanem egy megsárgult boríték és egy régi fénykép. Ferenc katonai egyenruhában állt rajta, egyik karjával egy fiatal nőt ölelt át, aki a karján egy kisgyermeket tartott. A kép hátoldalán rövid felirat: „Emese és a kis Barnabás. Párizs, 1946.”
A borítékban mindössze néhány sor lapult, mégis súlyosabbnak tűnt bármilyen hivatalos papírnál:
„Ha úgy alakulna a sors, hogy ezt olvassák, kérem, mondják el nekik: egyetlen napra sem feledkeztem meg róluk. Hálás voltam minden reggelért, amikor még levegőt vehettem.”
Alul egy franciaországi közjegyzői iroda címe volt feltüntetve.
Lilla rám nézett. Nem kérdezett hangosan, mégis pontosan tudtam, mire gondol.
— Szerinted… ott élt a családja? — szólalt meg végül halkan.
Csak megemeltem a vállam.
— Lehet. De az is elképzelhető, hogy olyan emberekről van szó, akiken segített. Egy dolog biztos: fontos volt neki, hogy mi erről tudjunk.
8. fejezet
Tavasszal Párizsba utaztunk. A francia közjegyző megerősítette, hogy Ferenc valóban tulajdonrésszel rendelkezett a Maison Duret nevű vállalkozásban. Egy régi, vastag falú kőépületben fogadtak bennünket, ahol még mindig őrizték a negyvenes évekből származó iratokat.
Az iroda vezetője, egy elegáns megjelenésű, ősz hajú férfi lépett elénk. Barnabás Duret-nek hívták — és ő volt az a kisgyermek a fényképről.
Amikor megtudta, kik vagyunk, nem tudta visszatartani a könnyeit.
— Az apósuk megmentette az apám életét — mondta elcsukló hangon. — Nem fogadott el érte semmit. Csak egyetlen sort hagyott hátra: „Ha egyszer sikeresek lesznek, segítsenek azokon, akik valóban rászorulnak.” Mi pedig ennek megfelelően éltünk. Évtizedeken át.
Az irodájába vezetett minket, ahol a falon egy fekete-fehér fotó függött Ferencről. Alatta egyszerű felirat állt: „Az ember, aki életet adott nekünk.”
9. fejezet
Hazafelé azon gondolkodtam, hogy az igazi nagyság ritkán harsány. Nem látványos tettekben mutatkozik meg, hanem a csendes kitartásban, abban a készségben, hogy valaki észrevétlenül él, miközben mások sorsát jobb irányba tereli.
Lillával új fejezetet nyitottunk. Megnyitottunk egy kicsi otthont azoknak az időseknek, akik teljesen magukra maradtak. Az ajtón szerény tábla függött: „Ferenc Háza”.
Valahányszor elmegyek mellette, mindig az jut eszembe, hogy valahol, a számunkra láthatatlan világ peremén, ő egy fotelben ül, teát kortyol, és az ablakon át figyel. Nyugodtan. Megérkezve.
Epilógus
Öt év telt el. Az alapítvány sok embernek nyújtott segítséget. Nemrég egy ősz veterán, aki nálunk talált menedéket, ezt mondta: „Az apósuk bölcs ember volt. Tudta, hogy az élet nem a felhalmozásról szól, hanem arról, mennyi fényt hagyunk magunk után.”
Aznap este hosszú idő után két csésze teát tettem az asztalra.
Az egyiket magamnak.
A másikat neki.
Néha a legértékesebb ajándékokat éppen azok hagyják ránk, akiket sokáig észre sem vettünk. A hála pedig nem puszta szó, hanem egy teljes élet, amelyet annak tudatában élünk: mindazt, ami igazán számít, már megkaptuk.