A napló lapjai egyre világosabb képet rajzoltak ki. Kiderült, hogy Ferenc a háború idején megmentette egy fiatal francia kereskedő életét, aki egy apró ékszerészműhely tulajdonosának fia volt. A hálás család nem szavakkal fejezte ki köszönetét: hivatalosan részesedést írtak Ferenc nevére a vállalkozásból. A háború után ő soha többé nem tért vissza Franciaországba, ám az egykor jelentéktelen műhely az évtizedek során virágzó üzlethálózattá nőtte ki magát. A neki járó tíz százalék hozama mindvégig pontosan érkezett egy olyan számlára, amelynek létezéséről rajta kívül senki sem tudott. A pénz csendben gyűlt, mintha csak várakozott volna.
4. fejezet
Az öreg házban maradtunk egészen késő estig. A falak, a bútorok, minden apró tárgy az ő visszafogott, árnyékban eltöltött életéről mesélt. Az ablak melletti, kifényesedett karosszék, a francia bélyegekkel teli levelek kötege, egy apró doboz, benne a „Bátorságért” érem – mind-mind olyan volt, mintha ő maga figyelne minket némán.
— Miért hallgatott erről mindvégig? — törte meg a csendet Lilla, alig hallható hangon. — Miért élt szinte nélkülözésben, amikor ekkora összegről volt szó?
Nem válaszoltam azonnal. A gondolat lassan állt össze bennem, majd hirtelen világossá vált. Ő nem magának tartogatta ezt az életet. Valaki másért élt. Azért, hogy egyszer biztosítani tudja azt a nyugalmat és védelmet, amely neki sosem adatott meg.
Eszembe jutott, ahogy szó nélkül elém tette a teát, amikor a számlák miatt ideges voltam. Vagy amikor elhaladt mellettem, és csak egy pillanatra a vállamra tette a kezét a legnehezebb napokon. Nem magyarázott, nem okoskodott — egyszerűen jelen volt.
A szégyen újra rám nehezedett, égetőbb volt, mint valaha.
5. fejezet
Az egyik füzet között egy lezárt borítékra bukkantunk. A kézírás egyértelmű volt: „Csak a halálom után felbontani.”
Belül egy levél várt ránk, mindkettőnknek címezve.
„Márk, Lilla,
Tudom, hogy sokszor bosszantott benneteket a jelenlétem. Éreztem akkor is, amikor igyekeztetek ezt leplezni.
Bocsássatok meg.
Azért hallgattam a pénzről, mert nem akartam, hogy bármit megváltoztasson köztünk. Láttam, mennyit dolgoztok, milyen tisztességgel éltek. Tudtam, hogy bennetek valóban megbízhatok.
Ez nem jutalom. Ez védelem.
Márk, te segítettél nekem megbékélni önmagammal. Soha nem küldtél el, még akkor sem, amikor már tehernek éreztem magam.
És te, Lilla — te voltál a fény az életemben mindezek alatt az évek alatt.
Nem voltam jó apa, de remélem, hogy a családotok része lehettem.
Szeretettel,
Ferenc.”
6. fejezet
Amikor hazatértünk, már nem ugyanazok az emberek voltunk. A ház, ahol húsz éven át visszhangoztak halk léptei, most üresnek tűnt, mégis valami új, mély jelentéssel telt meg.
Lilla elintézte az örökséggel kapcsolatos papírokat, és egy hónappal később a közös számlánkon valóban megjelent az az összeg, amelyről addig csak olvastunk.
Azt hittem, rögtön nagy tervekkel áll elő — autóval, nagyobb lakással. Ehelyett rám nézett, és halkan így szólt:
— Alapítványt hozunk létre. Apa nevét viseli majd. Olyan veteránokat segítünk vele, akik teljesen egyedül maradtak. Legalább néhány embernek könnyebb lesz.
Elmosolyodtam.
— Büszke lenne rád.
7. fejezet
Egy héttel az alapítvány hivatalos megnyitása után telefonhívást kaptunk a bankból.
— Semenov úr — szólalt meg udvarias hangon az ügyintéző —, az iratok rendezése közben egy további, Ferenc nevén nyilvántartott széfet is találtunk, amelyről eddig nem szerepelt bejegyzés a rendszerben.