A férfi bemutatkozott: Zsolt Péter, ügyvéd. Arcvonásai szinte mozdulatlanok maradtak, mégis volt a tekintetében valami ünnepélyes súly, amely azonnal jelezte, hogy nem hétköznapi ügyben érkezett.
– Az apósuk, Ferenc Gergely, végrendeletet hagyott hátra – mondta lassan, tagoltan. – A dokumentum szerint ön és a felesége az egyedüli örökösök.
A szavai nem akartak értelmet nyerni bennem. Mintha egy idegen nyelven beszélt volna.
– Örökösök? – kérdeztem vissza döbbenten. – Miféle hagyatékról beszélünk? Hiszen neki nem volt semmije… egy nyugdíjon kívül, meg az a régi bőrönd a katonai kitüntetésekkel.
Zsolt Péter szája sarkában alig észrevehető mosoly jelent meg.
– Éppen ez az, Márk. Az apósuk egy házat hagyott önökre. Emellett jelentős pénzösszeget is. Egy bankszámlán elhelyezve. A teljes összeg: hétszázhúszezer amerikai dollár.
A levegő megdermedt körülöttünk. Oldalra néztem Lillára – olyan fehér volt, mintha kiszívta volna belőle az életet a hír.
– Ez… biztosan tévedés – suttogta. – Apa? Ennyi pénz? Ez lehetetlen.
Az ügyvéd határozott, mégis tapintatos mozdulattal rázta meg a fejét, majd elénk csúsztatott egy hitelesített iratcsomót. A végrendelet minden részlete szabályos volt: aláírások, pecsétek, dátum. Két hónappal Ferenc halála előtt készült.
2. fejezet
Sokáig némán ültünk. Egyetlen szó sem jutott eszünkbe. A gondolataim visszarántottak az elmúlt húsz évbe: együtt élni valakivel, akit mindig csendesnek, szinte észrevétlennek láttam. Kevés étel, hosszú órák az ablaknál egy csésze teával, megsárgult újságok társaságában. Néha elszenderedett, máskor pedig komótosan jegyzetelt egy vastag füzetbe.
Vagyon? Megtakarítások? Ez teljesen ellentmondott mindannak, amit róla gondoltam.
– Elnézést – szólaltam meg végül, még mindig kábán. – Teljesen biztos benne, hogy nincs félreértés? Nem lehet, hogy… eladott valamit a halála előtt? Vagy…
Zsolt Péter udvariasan félbeszakított.
– Minden iratot többszörösen ellenőriztünk. A számlát huszonöt éve nyitották a nevére. Az örökösökként ön és Lilla szerepelnek benne, egyértelműen.
Ekkor egy vastag borítékot nyújtott át. Belül egy kulcs lapult, valamint egy rövid üzenet, reszketeg, bizonytalan kézírással:
„Márk, bocsáss meg, hogy terhet rakok rátok. Ami valaha az enyém volt, most már a tietek. Ne ítélj el. Fogalmad sincs, min mentem keresztül, hogy mindezt megőrizhessem.”
Lilla hangtalanul zokogni kezdett. Én csak ültem, a papírt szorongatva, miközben forró, nyomasztó szégyen öntött el.
3. fejezet
Másnap útnak indultunk a végrendeletben szereplő címre. A város peremén állt egy kicsi, megfeketedett faépület, mintha évtizedek óta magára hagyták volna. A zsalugáterekről hámlott a festék, az udvart derékig érő gaz lepte el.
A kulcs gond nélkül fordult el a zárban. Odabent por, régi papír és az elmúlt idő szaga keveredett.
Az asztalon egy fémkazetta állt. Kinyitva gondosan egymásra rakott füzeteket találtunk, repedezett háborús fényképeket, néhány levelet és egy megviselt, régi naplót.
Lilla remegő ujjal hajtotta fel az első oldalt.
„1944. Franciaország. Ha élve hazatérek, kötelességem lesz visszafizetni ezt az adósságot…”
Visszafojtott lélegzettel olvastunk tovább, mit sem sejtve, milyen múlt bontakozik ki előttünk a megsárgult lapokon.