Ildikó néni érkezett meg először. Belépett az udvarra, körbenézett, majd leült a kerti padra, mintha hirtelen megöregedett volna.
– Nóra, szeretnék bocsánatot kérni a fiam helyett – kezdte csendesen. – Nem gondoltam volna, hogy képes ilyesmire. Jól tetted, hogy mindenkinek megmutattad a felvételt. Legalább most már tudják, kicsoda valójában.
Kimentem a konyhába, töltöttem neki egy pohár házi kompótot, az asztalra tettem egy kis tál almát is, amit reggel szedtem a kertben. Megköszönte, kortyolt belőle, aztán kis szünet után újra megszólalt.
– Most a pályaudvaron húzza meg magát éjszakánként – mondta keserűen. – Se munkája, se rendes helye nincs. Vivien azonnal kitette, amint megtudta, hogy kirúgták. Azt mondta, nem akar egy nincstelennel élni.
Nem válaszoltam. Nem volt bennem se káröröm, se együttérzés. Csak üresség. Ildikó néni lassan kiitta a poharat, felállt, és összefogta a kardigánját.
– Ne aggódj miatta – tette hozzá búcsúzóul. – Amit elrontott, azt saját maga rontotta el. A mohóság sosem vezet jóra.
Amikor elment, leültem a tornác lépcsőjére. Néztem az almafákat a kert végében. Erősek voltak, régiek, nagyapám ültette mindet. A gyümölcsök már szépen teltek, nemsokára szedni kellett.
Levente mindezt pénzzé akarta tenni. Eladni a házat, a kertet, mindent, hogy legyen egy csillogó lakása, ahol Viviennel élhet, mintha semmi sem számítana.
Most viszont nem maradt neki sem otthon, sem állás, sem az a nő, akiért képes volt hazudni.
Én pedig itt maradtam. A saját házamban, a nagyapám fái között. Egyedül, de tiszta lelkiismerettel. Nem becsapva, nem elhallgattatva.
Egyedül. De őszintén.