…összeüljünk. Szűk körben, családiasan.
Levente hosszasan fürkészett, mintha mérlegelne valamit, aztán bólintott.
Otthon megterítettem. Levente későn érkezett, láthatóan kimerülten, hátulról átölelt, az állát a vállamra tette.
— Hiányoztál, asszonykám — mormolta.
Megfordultam, elmosolyodtam, és egy gyors puszit nyomtam az arcára.
— Gyere, vacsorázzunk.
Evés közben lelkesen mesélt a munkájáról, arról, hogy a főnöke megdicsérte a precíz vezetéséért. Figyeltem, bólogattam, újratöltöttem a poharát házi kompóttal. Minden mozdulatom nyugodt volt, mintha belül nem feszülne semmi.
Éjjel keresztbe feküdt az ágyon, az egész helyet elfoglalva. Én mozdulatlanul bámultam a sötétet. Ezt a házat a nagyapám emelte a két kezével: válogatta a gerendákat, saját maga fedte a tetőt. Anyám sokszor mondta, hogy három évig szinte csak ezen a telken élt. Levente mindezt pénzzé akarta tenni. Egy csillogó lakásért, makulátlan felújítással. És Vivienért, élénk ruhákban, harsány nevetéssel.
Reggel telefonálni kezdtem. Mindazokat hívtam, akik ott voltak az esküvőn: rokonokat, Levente kollégáit, még az autópark vezetőjét is.
— Halló, Ildikó néni? Arra gondoltunk Leventével, hogy tartanánk egy kis összejövetelt. Holnap, ugyanott, a kávézóban. Beszélgetnénk még egyet, békében.
Vivient sem hagytam ki.
— Nórácska, milyen kedves tőled! Természetesen megyek. Ugye most már igazán boldog vagy?
— Nagyon — feleltem egyenletes hangon. — Várlak.
Másnap estére ismét megtelt a terem. Úgy harmincöt ember. Levente mellettem ült, szorosan fogta a kezem, mindenkire mosolygott. Vivien a szomszéd asztalnál helyezkedett el, mélyen kivágott ruhában, hullámosra sütött hajjal. Kacsintott felém, majd egy légcsókot dobott.
Amikor felszolgálták az előételeket, Levente felállt, pezsgőspohárral a kezében.
— Barátaim, szeretném elmondani, hogy Nóra a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Gondoskodó, jólelkű, és egész életemben óvni fogom. Ránk!
A poharak a magasba emelkedtek. Én is felálltam.
— Várj egy pillanatot, Levente. Nekem is lenne pár szavam.
Visszaült, kissé meghökkenve nézett rám.
— Készültem egy meglepetéssel. Egy rövid filmmel. Az igazi érzésekről.
Gergő felé intettem. A projektor felzúgott, a fehér vásznon egy szűk tárolóhelyiség képe jelent meg.
Először senki sem értette. Aztán síri csend lett.
Vivien hangja betöltötte a termet:
— Meddig kell még ezzel a szürke egérrel együtt lennem?
Levente megdermedt. Az arca elsápadt. Vivien felugrott, fellökte a poharát, a pezsgő szétfolyt az abroszon.
— Ez manipuláció! Ugye látjátok, hogy vágott anyag?!
A felvétel azonban ment tovább, és Levente hangja tisztán, megmásíthatatlanul szólalt meg, mintha már nem lenne visszaút.