— Jöjjön el hozzánk. Egyedül. A férjének ne szóljon semmit.
A telefont a fülemhez szorítottam, mégsem jött ki hang a torkomon. Gergő, a kávézó adminisztrátora tegnap még mosolyogva gratulált, boldogságot kívánt. Most viszont remegett a hangja, mintha valami súlyos bajt közölne.
— Mi történt? — kérdeztem végül.
— A kamera rögzített valamit. Ezt nem lehet telefonon elmondani. Jöjjön be, Nóra Andrea, és nézze meg saját szemével.
Levente aznap korán indult a buszgarázsba, műszakja volt. Indulás előtt megcsókolt, háziasszonykámnak nevezett. Tíz éve hordom a leveleket a környéken, minden nyugdíjast név szerint ismerek. Ő ugyanazon az útvonalon vezetett buszt. Egy éve, egy esős délutánon az egyik megállóban megosztotta velem az esernyőjét. Akkor azt hittem, a sors lépett oda mellém.
Különösen rajongott a nagyapám régi házáért. Az öreg faház a város szélén állt, körülötte almafák. „Régen tudtak építeni — mondogatta Levente, miközben körbejárta a telket. — Csak a tetőt kell rendbe hozni, meg egy verandát hozzátenni, és kincs lesz.” Amikor megkérte a kezem, úgy éreztem, nálam boldogabb ember nincs a világon.
A kávézóban Gergő szó nélkül a raktárba kísért. Bekapcsolta a monitort, majd a képernyőre bökött.
— Ne haragudjon, hogy ilyet mutatok, de joga van tudni. Mielőtt még elkérné a ház papírjait.
A felvételen a raktár látszott: lisztes és cukros zsákok között Levente és Vivien. Az a Vivien, aki tegnap még a fátylamat igazgatta.
Levente a falhoz szorította, úgy csókolta, hogy belül minden darabokra hullott bennem.
— Meddig kell még azzal a szürke egérrel együtt élnem? — nevetett Vivien, hátravetve a fejét. — Levente, én ezt már nem bírom tovább játszani.
— Csak egy kis türelem — hadarta ő csókok között. — Aláírja az ajándékozást a házról, és az enyém lesz minden. Eladjuk azt a romhalmazt, veszünk egy lakást a belvárosban, aztán rendesen összeházasodunk.
Vivien felkacagott.
— És ha nem írja alá?
— Alá fogja. Egyszerű, naiv teremtés. Hisz az örök szerelemben. Pár hónap, és intézi a papírokat. Utána búcsút intünk a postáskisasszonynak.
Mozdulatlanul bámultam a képernyőt. Nem sírtam. Mintha belül elszakadt volna valami, és hangtalanul lezuhant.
Gergő kikapcsolta a felvételt, nem mert a szemembe nézni.
— Nóra Andrea… borzasztóan kellemetlen ez nekem. De úgy éreztem, tudnia kell.
Elővettem a táskámból egy zsebkendőt, megtöröltem az arcom. A kezem nem remegett, ami még engem is meglepett.
— Gergő, küldje át nekem a videót. És foglalja le a nagytermet holnapra, legyen szíves — mondtam nyugodtan. — A vendégeknek majd azt mondjuk, hogy váratlanul változtattunk a terveken, és szeretnénk mindenkivel személyesen beszélni.