– …azt szeretném, ha tudnád, hogy igaz. De nem tudok úgy tenni, mintha nem fájna, amikor úgy beszélsz, mintha csak „enni járnék” hozzátok. Nem azért megyek. Azért megyek, mert ti vagytok azok. Mert ti vagytok a családom.
Botond hirtelen vett levegőt. A szeme megcsillant, aztán gyorsan pislogott, pont úgy, mint egy kisfiú, aki minden erejével próbálja bent tartani a könnyeit.
– Anya, én… – lehajtotta a fejét. – Nem akartam… Csak… mostanában úgy érzem magam, mint egy… senki.
Ez volt az. A valódi szó.
Nem „kellemetlen”. Nem „rossz érzés”.
Senki.
Közelebb léptem hozzá, de nem öleltem meg. Óvatos voltam. A felnőtt férfiak néha jobban félnek az érintéstől, mint egy ütéstől.
– Nem vagy senki – mondtam halkan. – Csak valaki, akinek most nagyon nehéz.
Összeszorította az ajkát.
– Lilla mondta? – kérdezte hirtelen, élesen.
Nem kerültem el a tekintetét.
– Nem az számít, ki mondta – feleltem. – Az számít, hogy egyedül cipelsz mindent, és közben eltaszítasz minket, mintha ellenfelek lennénk.
Nem válaszolt. Aztán szinte suttogva megszólalt:
– Félek, hogy csalódni fogtok bennem.
Abban a pillanatban éreztem, ahogy bennem valami egyszerre törik el, és rakódik újra össze.
– Botond – mondtam lassan –, apáddal mi már ezerszer csalódtunk az életben. Emberekben. Fizetésekben. Főnökökben. Sorban állásokban. De benned… – meg kellett állnom egy pillanatra – benned nem fogunk. Mert te nem egy pozíció vagy. Nem egy eredmény.
Úgy nézett rám, hogy a szemében olyan mély fáradtság ült, hogy legszívesebben újra az a „mindent elintéző anya” lettem volna. Aki pénzt szerez, telefonál, intézkedik, kierőszakol megoldásokat. De eszembe jutott Lilla hangja: „ezt a fajta sajnálatot nem bírná el”.
– Nem fogok rád tukmálni ételt – mondtam. – Ha nem akarod. De itt leszek. És az apád is. Nem megmentőként, hanem háttérként. Nem kell előttünk erősnek mutatnod magad. Mi nem vizsgabizottság vagyunk.
Botond ekkor leült egy székre, az arcát a tenyerébe temette, és alig hallhatóan csak ennyit mondott:
– Annyira fáradt vagyok.
Ebben a pillanatban Márk odasétált hozzá, rátette a kis kezét a térdére, és komolyan megszólalt:
– Apa, ne veszekedj.
Botond összerezzent, felnézett, és akkor elsírta magát. Egyetlen könny csordult ki, hangtalanul. Úgy sírt, ahogy az ember akkor sír, amikor belül már minden szétesett.
Lilla az ablak felé fordult, és ő is gyorsan megtörölte a szemét.
Én ott álltam, és megértettem: néha a „menza” nem az ételről szól. Hanem arról, hogy valaki már nem bírja elviselni a saját gyengeségét, és azok felé csap, akik szeretik.
Egy órával később indultunk el.
Nem voltak fazekak. Nem voltak csomagok. Csak megpusziltam Márkot a feje búbján, és azt mondtam neki: „Hamarosan találkozunk.” Botond lekísért minket a lifthez. Már nyugodtabbnak tűnt.
Az ajtóban hirtelen megszólalt:
– Anya… ti… most egy ideig ne gyertek. Jó? Idő kell, hogy… megemésszem. De… – elhallgatott –, de ne tűnjetek el.
Ez az „ne tűnjetek el” volt a legfontosabb mondata az egész hónapban.
Bólintottam.
– Nem tűnünk el – mondtam. – Az nem megy nekünk.
Kiléptünk az utcára. Az apja mellettem ment, szótlanul. Aztán megkérdezte:
– Na?
– Él – feleltem. – Csak fél.
Apja bólintott.
– Mindenki fél – mondta. – Csak nem mindenki tud úgy félni, hogy közben ne bántson.
A szürke, latyakos havat néztem, és arra gondoltam, milyen furcsa dolog a felnövés. Egy életen át eteted a gyerekedet, hogy erős legyen. Aztán amikor az lesz, szégyellni kezdi mindazt, amiből erőt kapott.
És mégis… mégis szereted.
Csak közben megtanulsz máshogyan szeretni.
Mondd… ha egy felnőtt gyerek ilyeneket mond, az hálátlanság? Vagy inkább annak a jele, hogy rosszul van, és nem tud másképp távolságot kérni? Te mit tennél: megsértődnél és eltűnnél – vagy maradnál, de új szabályok szerint?