Úgy csinált, mintha minden reggel „irodába” indulna. Valójában beült az autóba, és ott ült órákig. Álláshirdetéseket böngészett, telefonált, próbálkozott. Nem adta fel, csak… egyedül akarta megoldani.
Márk közben mellette matatott a fakockákkal, rakosgatta őket, hallgatta a beszélgetést, anélkül hogy igazán értené, miről van szó.
– De miért… – kezdtem, aztán elakadtam. Nem találtam a megfelelő szót. – Miért hallgatott erről?
Lilla szája sarkában keserű mosoly rándult, amiben semmi vidámság nem volt.
– Mert a maga fia – mondta halkan. – Mert büszke. Azt gondolta, ha megtudják, akkor vagy sajnálni fogják… vagy meg akarják menteni. És ezt ő nem bírná elviselni. Szégyelli.
Szégyen.
Megint ez a szó. Mintha körülöttünk keringett volna, láthatatlanul, mint egy tolakodó légy, ami sehogy sem akar eltűnni.
– És az a bizonyos „menza”… – kezdtem újra, és éreztem, ahogy megremeg az állam.
Lilla lesütötte a szemét.
– Az… egy rossz pillanat volt – mondta. – Akkor jött haza egy állásinterjúról, ahol elég megalázó dolgokat vágtak a fejéhez. És akkor megjelentek maguk az étellel. Ő meg… mintha hirtelen rádöbbent volna, hogy már nem férfi, csak valaki, akit etetnek – legyintett fáradtan. – Kicsúszott a száján. Gondolkodás nélkül.
Nem szóltam semmit.
Mert ha ez igaz, akkor az egész sokkal fájdalmasabb, mint hittem.
Fájdalmasabb, mert ez már nem egyszerű sértődés vagy határhúzás. Ez az, amikor valaki azért üt, hogy ne kelljen éreznie a saját fájdalmát.
– Hol van most? – kérdeztem végül.
– Elment Gergőhöz – felelte Lilla. – Kellett neki egy kis levegő.
Figyelmesen néztem rá. Korábban hajlamos voltam benne látni a „problémát”: azt hittem, ő távolít, ő falaz, ő szítja a feszültséget. Most először láttam benne azt a nőt, aki egy lakásban ül egy gyerekkel és egy lassan összeomló férjjel, és nem tudja, kit kellene előbb megmentenie.
– És nekem miért nem szólt? – kérdeztem már sokkal halkabban.
Lilla felnevetett, de a hangja üres volt.
– Mert akkor jött volna étellel – mondta őszintén. – Meg azzal a tekintettel, hogy „most mindent megoldok”. És Botond… ő akkor végképp összeroppant volna. Így is a szélén van.
Tiltakozni akartam. Azt akartam mondani, hogy hát miért jobb így, csendben? Aztán rájöttem: egy dologban igaza van. Én tényleg úgy tudok segíteni, hogy közben a másik kicsinek, tehetetlennek érzi magát.
És ez felismerésként ütött belém. Mert még a gondoskodásom is gyakran azt üzeni: „én jobban tudom”.
– És a pénz? – kérdeztem halkan. – A hitel…
Lilla nagyot sóhajtott.
– Próbálom kihúzni, ahogy lehet. Mellékállások, túlórák. Anyukám is besegített egy keveset, de… – eltorzult az arca – maga is tudja, milyen ő. Segít, aztán tízszer elmondja, hogy nélküle már rég elsüllyedtünk volna.
Tudtam. Lilla anyjának mosolya pont olyan kirakati volt, mint azoké, akik szeretnek minden helyzetben főszereplők lenni.
– Botond nem akarta, hogy maga is… – Lilla elhallgatott, majd befejezte. – …hogy maga is lássa, hogy elbukott.
Márkra néztem. Teljesen megfeledkezett a beszélgetésről, tornyot épített. Ingatag volt, dőlt volna, de ő újra és újra rátette a következő kockát, mintha azt mondaná a világnak: „akkor is megcsinálom”.
És bennem hirtelen nem harag lett, hanem valami mély, felnőtt szomorúság.
Mert megértettem: Botond és én ugyanannak a félelemnek két oldalán állunk.
Én attól rettegek, hogy feleslegessé válok.
Ő attól, hogy gyengének látszik.
És közben mindketten sebeket ejtünk egymáson.
– Tudok valamiben segíteni? – kérdeztem Lillát.
Ő óvatosan nézett rám.
– Maga… maga nem fogja… – elakadt. – Ugye érti, ő nem bírja el a sajnálatot.
– Nem fogom sajnálni – mondtam. Meglepett, milyen nyugodtan jött ki a számon. – Itt leszek. Csak másképp.
Lilla hallgatott.
– Nézze – folytattam –, nem hozok többé ételt „mint egy menzára”. De el tudom vinni Márkot, amikor dolgozik. Vagy hétvégére magamhoz veszem. Vagy… egyszerűen csak itt vagyok. Fazekak nélkül, ha azoktól idegesek lesznek.
Lilla hirtelen a tenyerébe temette az arcát.
– Istenem… – suttogta. – Köszönöm.
Ez a „köszönöm” nem volt udvarias, nem volt édes. Belülről jött.
– Csak egyet – tette hozzá, miközben letörölte a könnyeit. – Ne mondja el neki, hogy mindezt elmondtam. Megölne.
– Nem mondom – feleltem. – Majd beszélek vele. Amikor készen áll rá.
Úgy nézett rám, mintha először nem a „nyomasztó anyát” látná bennem, hanem valakit, aki mellé lehet állni.
Egy órával később Botond hazajött.
Meghallottam a kulcsot a zárban, és bennem megemelkedett valami. Nem düh volt. Fájdalom. Az a fajta, ami nem kiabálásban tör ki, hanem elakadó lélegzetben.
Belépett, meglátott – és megtorpant.
– Anya? – kérdezte halkan. – Te… miért vagy itt?
Felálltam.
– Nem veszekedni jöttem – mondtam. – Csak meg akartam nézni, hogy Márkkal minden rendben van-e.
Botond a fiára nézett. Márk vigyorogva integetett neki.
Aztán újra rám nézett. Láttam, ahogy megfeszül az állkapcsa. Tartotta magát, minden erejével.
– Durva voltam – hadarta. – Sajnálom. Csak… elszakadt nálam a cérna. Nem akartam…
– Botond – vágtam közbe. – Figyelj rám.
Elhallgatott.
– Nem fogok megharagudni azért, mert nem kérsz „fazekakat” – mondtam. – De azt szeretném, ha tudnád, hogy…