Azt mondtam magamnak: „biztos csak kimerült”.
És most itt volt ez az új szó, mintha pecsétet ütöttek volna rá mindenre: „menza”.
Otthon letettem a hőtáskát az asztalra, leültem, és az első dolog, amit tettem, az volt, hogy nem sírtam el magam. Az arcomat a tenyerembe fúrtam, és hosszú ideig így maradtam, mintha elbújhatnék a saját életem elől. Mintha ha nem nézek fel, nem kellene szembenéznem azzal, ami lett.
Apa bejött, levette a kabátját, katonás pontossággal felakasztotta, ahogy mindig. Odalépett az asztalhoz, kinyitotta a táskát, végignézett a dobozokon.
– És most mi lesz? – kérdezte.
Nem válaszoltam azonnal. Hallgattam a csöpögő csapot, a szomszédból átszűrődő tévéhangot, a város tompa moraját a távolból. Bennem pedig egyetlen érzés maradt: a szégyen. Nem harag. Nem sértettség. Szégyen.
Mert ha egy idegen aláz meg, az fáj. De ha a saját gyereked teszi, az olyan, mintha te magad írnál be magadnak egy elégtelent.
– Most? – ismételtem halkan. – Most semmi. Abbahagyjuk.
Apa bólintott, mintha pontosan ezt várta volna.
– Így helyes – mondta. – Hagyjuk őket. Éljék az életüket.
Azzal bement a szobájába.
Én ott maradtam a konyhában, és akkor vettem észre a legijesztőbbet: magyarázkodni akartam. Nem is nekik – magamnak. Okot kerestem arra, miért beszélt Botond úgy, mintha nem az anyja lennék, csak egy tolakodó szolgáltatás.
Elővettem a telefonomat, megnyitottam a családi csoportot. Márk képei voltak ott, meg apró, hétköznapi üzenetek: „veszel kenyeret?”, „átveszed a csomagot?”. És semmi más. Se egy „bocsánat”, se egy „túlreagáltuk”.
Csend volt.
Olyan csend, ami hangosabb bármilyen szemrehányásnál.
Eltelt egy hét.
Nem hívtam őket. Nem írtam. Vártam.
Aztán eltelt még egy.
Márk küldött egy rövid hangüzenetet Lillán keresztül. Gyerekhang, pár szó az egész: „Szia, mama.” Ennyi. Mintha ő is elfoglalt lenne.
Bejártam dolgozni, hazajöttem, főztem kettőnkre apró adagokat, és minden alkalommal automatikusan többet készítettem. Megszokás. Aztán észbe kaptam, mérges lettem magamra, visszavettem. A kétfős élet egy család után olyan, mint egy üres fazék a tűzhelyen.
Apa még kevesebbet beszélt. Nem volt ő bőbeszédű korábban sem, de most a hallgatásának súlya lett. Mintha mindent értett volna, és pont ezért nem akart megszólalni, nehogy jobban fájjon.
Egy este mégis azt mondta:
– Melinda… lehet, hogy tényleg terhére voltunk.
Letettem a kanalat.
– Nem voltunk terhére – feleltem. – Csak… feleslegessé váltunk.
Nem vitatkozott. Mert nem volt mivel.
És éppen akkor, amikor már kezdtem megszokni ezt az új „rendet”, megcsörrent a telefonom. A szomszéd hívott – Kinga, aki egy emelettel Botondék alatt lakik.
– Melinda néni – hadarta –, ne ijedjen meg, de… náluk balhé volt.
A gyomrom összerándult.
– Milyen balhé?
– Botond ordított – tétovázott –, az ajtó csapkodott. Aztán lement, beült az autóba és elhajtott. Lilla meg sírt a lépcsőházban, hallottam.
Erősebben szorítottam a telefont.
– Márk… a gyerek… jól van?
– Otthon van – mondta Kinga. – Nem sírt. Csak olyan csönd lett. Tudja, mint vihar után.
Nem emlékszem, hogyan öltöztem fel. Arra sem, hogyan értem oda. Csak arra, hogy a lépcső csúszott, és végig azt ismételgettem magamban: „csak el ne essek”. Mintha egy zuhanás tökéletesen beleillett volna ebbe az elmúlt hónapba.
A lakás ajtajánál Lilla állt. Smink nélkül, vörös szemekkel. A kezében szemeteszsák, és úgy nézett ki, mintha nem lenne hová mennie.
Amikor meglátott, összerezzent.
– Maga… miért jött? – kérdezte védekezőn, mintha ellenőrzésre érkeztem volna.
Ránéztem, és hirtelen tudtam: most nincs kedvem veszekedni. Egyetlen dolog érdekelt – hogy Márk rendben legyen. A gyerek nem tehet semmiről.
– Hol van Márk? – kérdeztem.
Lilla pislogott.
– A szobában… mesét néz.
Beléptem. Meghívás nélkül. Nem szép dolog, tudom. De amikor anya és nagymama vagy, néha bekapcsol valami ősrégi: „látnom kell”.
Márk a padlón ült, dinoszauruszos pizsamában, kockákból tornyot épített. Amint meglátott, az arca felragyogott.
– Mama! – kiáltotta, és hozzám szaladt.
Abban a pillanatban bennem is felengedett valami. Mert ez volt az igazi szerepem. Nem „menza”. Nem „rátelepedő”. Hanem nagymama, aki meleget hoz. Csak ő még túl kicsi ahhoz, hogy elrejtse a szeretetét.
– Szervusz – mondtam, magamhoz ölelve. – Jól vagy?
– Jól – felelte komolyan. – Apa kiabált.
Lillára néztem. Az ajtónál állt, némán, mintha attól félne, hogy most majd számon kérek mindent.
– Mi történt? – kérdeztem halkan.
Sokáig hallgatott. Aztán kifújta a levegőt.
– Botond… nincs munkája.
Megdermedtem.
– Hogyhogy nincs?
– Egy hónapja elküldték – mondta remegő hangon. – Senkinek nem szólt. Maguknak sem. Nekem sem rögtön. Próbálta egyedül megoldani.
A szavai ott maradtak köztünk, nehezeken, és én éreztem, hogy valami most kezd igazán kirajzolódni, aminek a folytatása már nem kerülhető el.