A lábtörlőjükön álltam, rajta a rikító „WELCOME” felirat, mintha gúnyolódna rajtunk. Az egyik kezemben hőszigetelt táska lógott, a másikban egy apró zacskó „útravaló” pogácsával. Az apjával épp csak felértünk, a kabátunk cipzárját sem húztuk le rendesen: a vállunkon még ott ült a hó, a levegőt hidegen fújtuk ki. Ő pedig — Botond, a fiam, az egykori kisfiú, aki felnőtt — úgy nézett ránk, mintha nem a szülei lennénk, hanem tolakodó futárok.
— Botikám… — szakadt fel belőlem. — Mi csak… hoztunk nektek enni. Házi. Tegnap este végig…
— Anya, hagyd abba — vágott közbe. A hangja nem volt dühös. Annál rosszabb volt: fáradt és idegen. — Minden héten itt vagytok. Minden egyes héten. Már… kellemetlen.
Ez a szó, hogy „kellemetlen”, jobban szúrt, mint bármilyen „elég volt”. Mert az „elég” határokról szól, a „kellemetlen” pedig rólunk.
Az apja mellettem megköszörülte a torkát, mintha mondani akarna valamit, de nem találta a helyét. Csendes ember ő: egész életében a kezével dolgozott, és úgy hallgatott, mintha belül egy motor zúgna, amit senkinek nem mutat meg. Kissé feljebb húzta a táskát a vállán, mintha már indulna is, nehogy útban legyen.
Botond háta mögül ekkor előlépett Lilla, a felesége. Szürke otthoni pulóverben volt, a haja összefogva. Nem mosolygott, csak nézett. Az a tekintet volt ez, amikor valaki már mindent eldöntött, de szeretné, ha másokra hárulna a „rossz szerep”.
— Botond — szólalt meg halkan, majdnem kedvesen —, ne emeld fel a hangod.
Abban a pillanatban értettem meg: itt nem a hangerő a lényeg. Hanem az, amit kimondott. És az, hogy ő ezt megengedte.
Megpróbáltam mosolyogni, úgy, ahogy az anyák mosolyognak, amikor belül fáj, de tartani kell magukat.
— Nem zavarunk — mondtam. — Nem teázni jöttünk. Csak… egy kis leves, fasírt. Könnyebb így. Te dolgozol, Lilla a babával van… Azt hittem, segítünk…
— Anya — vágott közbe újra, most már élesebben —, tényleg elég. Nem kértük.
A csend besűrűsödött, mint a megdermedt kocsonya. Valahol csattant a lift, egy szomszéd lakásban ugatott egy apró kutya, léptek zaja hallatszott a lépcsőn. Azt kívántam, bárcsak közénk állna valaki, és levenné rólam ezt a szégyent.
— Rendben — feleltem. A hangom megremegett. — Értettem.
Óvatosan fordultam meg, mintha a dobozban lévő leves kicsordulhatna. Mintha az óvatosság megmenthetné a méltóságomat.
Az apja szó nélkül jött utánam.
Lefelé menet minden lépcsőfok úgy koppant, mintha útban lennék valahol. Lent, a lift előtt végre megszólalt:
— Nem kellett volna…
— Mi nem kellett volna? — fordultam rá hirtelen. — Szeretni? Segíteni? Főzni?
Elfordította a tekintetét, a gombokat nézte.
— Nem kellett volna beleszólni — mondta halkan. — Felnőttek. Talán… szégyellik.
Szégyellik.
Úgy szorítottam a táska fülét, hogy belesajdult a tenyerem.
— Mit szégyellnek? — suttogtam. — A fasírtot?
Kiléptünk az utcára. A hó vizes és szürke volt, mint egy ki nem mosott lepedő. Az autók latyakban csúsztak, a levegő kipufogószagú és idegen. Egy patika kirakatában megláttam a tükörképünket: két felnőtt ember egy szatyor étellel, mintha a saját mentségünket cipelnénk.
És akkor hirtelen elviselhetetlenné vált minden.
Mert ez nem az első pofon volt. Csak az első, amit hangosan kaptam.
Botond mindig makacs volt. Gyerekként az a fajta, aki ha eldöntötte, hogy egyedül csinálja, akkor lázasan is egyedül csinálta. Emlékszem, elsős volt, a táskája húzta a vállát, én segíteni akartam, ő meg rám szólt:
— Anya, férfi vagyok. Ne nyúlj hozzá.
Nevetséges, ugye? Most már nem az.
Amikor felnőtt és elköltözött, eleinte naponta hívtam. Aztán egyre rövidebb válaszok jöttek: „Anya, dolgom van”, „Anya, később”. Megtanultam nem megsértődni, mert „fiatal házasok”, „munka”, „hitel”. Ezeket a szavakat úgy ismételgettem, mint egy imát.
Aztán megszületett Márk, az unokánk. És újra éreztem, hogy szükség van rám. Mert egy gyerek mellé mindig kell segítség, még ha az ember büszke is, és mindent „egyedül” akar.
Mi az apjával nem szóltunk bele a pénzügyeikbe, a nevelésbe, a kapcsolatukba. Csak azt tettük, amihez értünk: vittünk enni.
Azt hittem, ez csendes támasz. Szavak nélkül. Nem pénz — azt sokan ellenőrzésnek vagy alamizsnának érzik. Az étel viszont meleg. Azt üzeni: itt vagyok. Nem vagy egyedül.
Marhacsontból főztem levest, ahogy a nagymamám. Sütöttem krumplis pogácsát. Fasírtot készítettem, hogy Botond hazaérjen, kinyissa a hűtőt, és ne érezze, hogy az élet felfalja.
Még fel is címkéztem a dobozokat: „leves”, „fasírt”, „pogácsa”. Nevetséges? Talán. De rendet akartam. Azt, hogy náluk minden rendben legyen.
Lilla eleinte megköszönte.
Aztán már nem.
Később csak annyit mondott: „Jaj, már megint… nem kellett volna.”
Én pedig mosolyogtam, és magamban azt hajtogattam: kell, mert így tudok jelen lenni, és innen indul majd tovább minden.