Lilla igyekezett nem belecsúszni a csapdába. Pontosan tudta, hogy Levente szándékosan hergeli, és eltökélte, hogy nem csinál jelenetet. Bár a mindennapi apróságok miatt egyre gyakrabban feszültek egymásnak, a férje iránt érzett kötődés még nem hunyt ki teljesen. Nem akarta, hogy jelentéktelen háztartási viták romba döntsenek egy házasságot, amelybe éveket fektettek.
Egy hónappal korábban azonban már eljutottak egy komoly törésponthoz. Egy heves veszekedés végén Levente összepakolta a holmiját, és szó nélkül elköltözött a közös lakásból.
Lilla eleinte csak ült a csendben, majd elhatározta, hogy legalább rendet tesz maga körül. Nagytakarításba kezdett: kipakolta a szekrényeket, átválogatta a ruhákat, és elhatározta, hogy megszabadul a feleslegessé vált kacatoktól. A kamrában tornyosuló dobozhalom már régóta zavarta, most végre ahhoz is hozzáfogott.
Az egyik kartondobozban azonban valami váratlanra bukkant. Kötegelt bankjegyek lapultak benne. Megszámolta őket, majd hitetlenkedve állapította meg, hogy majdnem kétszázezer forint lehet az összeg. Lilla a saját megtakarításait mindig bankkártyán tartotta, így hamar világossá vált számára, hogy ez a pénz nem az övé, hanem Leventéé.
Amikor a férje legközelebb megjelent, Lilla nyugodtan kérdezett rá. Eszében sem volt veszekedést kezdeményezni, és nem is gondolta, hogy bármiféle joga lenne a pénzhez.
— Ez a tied? Ma találtam a kamrában, egy dobozban — mondta higgadtan.
Levente reakciója azonban azonnal támadó volt.
— Mit turkálsz ott, ahol semmi keresnivalód? — csattant fel ingerülten. — Mit szaglászol?
Lillát mélyen bántotta a hangnem.
— Régóta terveztem, hogy rendet rakok ott — válaszolta visszafogottan. — Tele van mindennel: a téli gumijaiddal, régi cuccokkal, üres dobozokkal. Már alig lehet elférni.
Jó, hogy belenéztem, mielőtt kidobtam volna. Ezek szerint titokban pénzt rejtegetsz előlem?
— Add ide azonnal! — ordította Levente, majd durván kitépte Lilla kezéből a dobozt. — Ez az én pénzem! Semmi közöd hozzá. Egy éven át gyűjtöttem.
— Tessék, vidd csak — felelte Lilla meglepően nyugodtan. — Nem kértem el tőled. Csak rosszul esik. Mondhattad volna, hogy félreraksz valamire. Én soha nem titkoltam előtted, mennyit keresek.
— Milyen keresetről beszélsz? — vágta rá Levente hidegen. — Te nem dolgozol. Az én nyakamon élsz, mégis van képed okoskodni.
— Én a te nyakadon? — csattant fel Lilla. — Mondd csak, hogyan lehetne egy fizetésből megélni kettőnknek egy fővárosi lakásban?
Várj csak… Ezek szerint a fizetésed nem is olyan kevés, ha még félretenni is tudtál. Akkor végig hazudtál nekem?
A vita egyre hevesebbé vált, a szavak egymás után csattantak. Végül Levente dühösen elkezdte bedobálni a holmiját a táskájába. Abban bízott, hogy Lilla majd megállítja, könyörög, maradásra kéri. De a nő némán állt, és végignézte az egészet.
— Többet nem jövök vissza! — ordította Levente, miközben kiviharzott a lakásból. — Maradj csak egyedül, majd elgondolkodsz a viselkedéseden! Ha bocsánatot akarsz kérni, hívj fel. Talán még megbocsátok!
Lilla, ahogy az ilyenkor szokás, kisírt magából mindent úgy fél órán keresztül, aztán hirtelen megállt. És felmerült benne a kérdés: mégis miért teszi ezt magával?
Levente elment, vele együtt pedig eltűnt az állandó ellenőrzés és a feszültség is. A szabadság visszaköltözött az életébe. Alhatott délig, találkozhatott a barátnőivel akkor, amikor csak akart, és senkitől nem kellett előre engedélyt kérnie egy-egy programra.
A férj nélküli élet előnyeit Lilla meglepően gyorsan felismerte. Levente azonban mindössze öt napig bírta külön: egy este felhívta a feleségét, és egy váratlan javaslattal állt elő.