— Egy ideig maradj csak egyedül, gondolkodj el azon, hogyan viselkedtél — zárta le a beszélgetést fagyosan. — Ha úgy érzed, ideje bocsánatot kérni, hívj fel, majd beszélünk. Talán még meg is tudok bocsátani!
Lilla, ahogy az ilyen helyzetekben szinte kötelező, fél órán át sírdogált, aztán egyszer csak megállt benne a zokogás. Felült, nagy levegőt vett, és hirtelen felmerült benne a kérdés: tulajdonképpen mi a fenéért is kesereg?
Immár egy teljes éve a házassága inkább hasonlított valami rosszul sikerült bohózatra, mint harmonikus családi életre. A férje, Levente, körülbelül kilenc hónappal korábban, miután hazatért egy hosszabb pihenésről, amit az édesanyjával töltött, egyik napról a másikra botrányt csapott otthon.
— Anyámnak igaza van! — ordította magából kikelve. — Kihasználsz engem! Nem ilyen családi életet akarok veled élni!
— Ugyan miért nem? — kérdezte Lilla higgadtan. — Három éven át megfelelt, most meg hirtelen mégsem?
— Pontosan! Elegem van abból, hogy minden felelősség rajtam van. Miért nem dolgozol? Nem unod még, hogy egész nap otthon ülsz? Hányszor beszéltük már ezt át?
Ekkor Lilla végleg elvesztette az érdeklődését a vita iránt. Levente valóban nem először hozta fel a munkavállalás kérdését, sőt, néha úgy tűnt, legszívesebben kézen fogva rángatná el valamilyen állásinterjúra.
Lilla azonban képtelen volt megérteni, mi értelme lenne ennek. A közös kasszába havonta majdnem másfélszer akkora összeget tett bele, mint a férje. Az anyagi biztonságuk alapját éppen az ő, munkavégzéshez nem kötött bevétele adta.
Huszonnyolc éves korára saját erejéből vásárolt egy kétszobás lakást. Két évvel később elveszítette az édesapját, és örökségként egy háromszobás ingatlan maradt rá. Először azon gondolkodott, hogy eladja, végül azonban úgy döntött, sokkal okosabb, ha bérbe adja, így hosszú távon biztos jövedelemhez jut.
Amint beköltöztek a bérlők, Lilla felmondott a munkahelyén. A házassága előtt gond nélkül megélt: a lakáskiadás fedezte minden kiadását, sőt, még félre is tudott tenni.
Pontosan tudta, honnan erednek ezek a veszekedések. Leventét rendszeresen hergelte az anyja. A férje édesanyja, Melinda Sztanyiszlavovna, meggyőződéssel vallotta, hogy csak a semmirekellők nem dolgoznak bejelentett munkahelyen, és egy rendes embernek kötelessége állásba járni.
— Mondd csak, Lilla, meddig akarsz még otthon tengődni? — szegezte neki gyakran a kérdést. — Mikor mész végre dolgozni?
— Minek? — válaszolta Lilla már sokadszorra fásultan. — Miért lenne erre szükségem?
— Hogy pénzt keress! — csodálkozott Melinda Sztanyiszlavovna. — Hogy emberek között legyél, legyen célod az életben! Tényleg nem tudod, miért járnak az emberek dolgozni?
— Anyagi gondjaim nincsenek, Melinda Sztanyiszlavovna, ezt ön is pontosan tudja. Édesapám gondoskodott a jövőmről, és a társaság hiányára sem panaszkodom: vannak barátaim, rokonaim, akikkel rendszeresen tartom a kapcsolatot, így amikor az anyósa tovább firtatta a dolgot, Lilla türelme egyre fogyott, és érezte, hogy a következő beszélgetésük már korántsem lesz ilyen nyugodt hangvételű.