A szekrényajtót hirtelen tárta ki, a zsanérok panaszos csattanással adták meg magukat. A mélyéből egy egész halom megviselt, zsíros tapintású műanyag edényt húzott elő, olyanokat, amelyek hónapok, sőt évek óta ott gyűltek egymásra rakva.
– Ezek azok – mondta élesen –, amelyeket legutóbb hoztatok, hogy pakoljak belétek fasírtot. Meg azelőtt is. Meg még azelőtt, évekkel ezelőtt. Vigyétek innen a féltve őrzött műanyag kincseiteket, és menjetek. A liba marad. Az az enyém. Kiérdemeltem.
Nóra szája vékony vonallá szorult, egy dühös, sértett fújtatással reagált, akár egy sarokba szorított macska, majd szó nélkül kiviharzott a lépcsőház felé.
A bejárati ajtó olyan erővel csapódott be mögötte, hogy az előszobai polcról lerepült egy porcelánfigura. Egy pásztorlány volt az, finom kidolgozással, amelyet Gabriella húsz éven át őrzött, mint fiatalságának egyik utolsó tárgyi emlékét. A figura darabokra tört. A porcelánfej levált, csilingelve gurult el egészen az asztal lábáig.
A lakásra hirtelen súlyos csend borult.
Gabriella egyedül maradt a csatatér közepén. A tálból kiálló libaváz úgy meredezett, mint valami őskori állat csontváza. Az Olivier-salátás tál alja csupaszon csillogott, a kifakult ünnepi abroszon szétfröccsent szószfoltok egy elveszített ütközet térképére emlékeztettek.
Elvileg most szomorúnak kellett volna lennie. A könnyfakasztó tévésorozatok szabályai szerint ilyenkor le kell roskadni egy székre, arcot tenyérbe temetni, és zokogni a magányon, az elhagyatottságon, a saját sajnálatra méltó sorsán.
Megállt, és figyelt befelé.
Valahol a mellkasa mélyén, ott, ahol eddig egy nehéz, fojtogató sértettség ült, most valami furcsa, rezgő könnyedség kezdett szétáradni. Mintha egy buborék nőne, egyre nagyobb és egyre világosabb.
Ez megkönnyebbülés volt.
Szinte szédítő, rég elfeledett érzés. A háta fájdalma hirtelen eltűnt. A vállai maguktól kiegyenesedtek.
Átlépett a pásztorlány szilánkjain. „Szerencsét hoz” – futott át rajta a gondolat, és elmosolyodott. Ezúttal nem kényszerből, hanem őszintén.
Odament a karácsonyfához. A tüskés ágak mélyén, a törzs mellett megbújva ott lapult egy apró csomag. Egyszerű, vastag papírból készült, semmi hivalkodás. Három nappal korábban vette magának, hosszas vívódás után, miközben ostorozta magát az önzéséért és a pazarlásért.
A kirakat előtt akkor még azt hajtogatta magában: „Inkább odaadom a pénzt a gyerekeknek, nekik úgyis nagyobb szükségük van rá.” Aztán valami nyers, ösztönös önvédelmi késztetés mégis felülkerekedett, és végül elővette a bankkártyát.
Most óvatosan kibontotta a csomagot.
Egy sál volt benne. Igazi kasmír, mély, viharos égboltra emlékeztető színben. Könnyű volt, mégis meleg, olyan puha, mint egy gyengéd ölelés. Mellette egy parfüm üvege feküdt – az a bizonyos francia illat, gazdag, hosszan megmaradó aromával, szantálfával és kesernyés narancshéjjal. Évekig nézegette, de mindig inkább élelmiszert vett a gyerekek látogatásaira.
A sálat a nyaka köré tekerte. Az anyag azonnal átmelegítette, jobban, mint bármilyen takaró. A csuklójára permetezett az illatból, majd mélyet lélegzett.
A lakásban már nem érződött a zsíros liba, az idegen izzadtság és a régi neheztelések szaga. Most elegancia lengte be a teret. Méltóság. Önmagához való gyengédség.
Egy tiszta pohárba töltötte a maradék drága konyakot. Bekapcsolta a tévét, ahol egy régi, jókedvű musical ment. Elvette a kaviáros szendvicset – azt az utolsót, amelyhez a felfordulásban senki nem nyúlt.
Ekkor megszólalt a telefon. Röviden, tompán, mintha bocsánatot kérne.
Üzenet érkezett Leventétől:
„Anya, talán túlzásba estünk. Indulatból mentünk el. Éhesek vagyunk, otthon üres minden, az üzletek meg már zárnak az ünnep miatt. Nem jöhetnénk vissza? Kenyeret veszünk útközben, a benzinkútnál. Békülünk?”
Gabriella elmosolyodott. Lelki szemei előtt tisztán látta őket: dühösen, éhesen, tanácstalanul ülnek a hideg autóban, a kivilágított ünnepi város közepén.
Lassan, élvezettel pötyögte be a választ, ízlelgetve minden szót:
„A lakásotok melletti bolt este tizenegyig nyitva van. Pontosan tizenöt percetek van odaérni zárás előtt. Számológép már van nálatok, a költségeket mostantól számoljátok ki magatok. Jó étvágyat. És boldog újévet, drága felnőtt gyermekeim.”
Határozott mozdulattal elküldte az üzenetet, majd lezárta a kijelzőt.
Ezután beleharapott a szendvicsbe, és ahogy a sós ikraszemek szétpattantak a nyelvén, arra gondolt: étel még sosem volt ilyen ízletes.
Odakint újra felmorajlott a tűzijáték, a fekete égboltot ezernyi szín festette meg. Elkezdődött az új év. És úgy tűnt, ez volt az első esztendő az életében, amely valóban az övé volt.
Epilógus
Január elsejének reggele csenddel fogadta Gabriellát. Nem azzal a nyomasztó, üres csönddel, amelytől korábban rettegett, hanem a nyugalom áldott hallgatásával.
Az asztalon ott maradtak a mosatlan edények, de ez most egyáltalán nem zavarta.
Megigazította az új kasmírsálat, a tükör elé lépett, és hosszú évek után először nem egy kifáradt „családi kiszolgáló funkciót” látott viszont, hanem egy szép nőt, akinek még rengeteg minden áll előtte.