…közönséges, olcsó komédiává silányult.
Levente, Nóra és Diána mohón estek neki a csomagoknak, az ujjuk már előre érezte a zsákmány ígéretét. A papír cafatokban hullott szét, a várakozás szinte sistergett a levegőben.
Levente kezében egy súlyos, tekintélyt parancsoló doboz landolt, olyan, amilyenbe prémium whiskyt szokás csomagolni. Diána ajándéka ezzel szemben kecses, bársonnyal bevont kis ékszerdoboz volt, pontosan az a fajta, amelyből általában arany csillan elő.
– Hűha! – fújta ki Levente a levegőt, miközben megforgatta a kezében a dobozt. – Ez nem könnyű! Anya, mit csináltál, kincset találtál? Erre tényleg nem számítottam!
Egyetlen mozdulattal feltépte a tetejét.
Az arcáról lassan leolvadt a vigyor, mintha rosszul felragasztott csempe csúszna le a falról. Nem volt bent sem üveg, sem köteg pénz. A doboz belsejében egy nagy, szürke, megviselt irodai számológép hevert, Citizen márkajelzéssel, mellette pedig egy A4-es papír, szorosan feltekerve, nyomtatóról frissen kijőve.
– Ez… ez meg micsoda? – Levente döbbenten, már-már riadtan nézett fel az anyjára. – Anya, ez most valami vicc? Rejtett kamera?
– Költségkimutatás – felelte Gabriella teljes nyugalommal, miközben aprót kortyolt a pezsgőből. Az ital ízét most érezte először egész este: hideg volt, csípős és kijózanító. – Tegnap állítottam össze a munkahelyemen.
Sorolta, mintha csak egy jelentést olvasna: libasült, kaviár, válogatott italok, háromféle saláta, hidegtál. Ehhez jön az én munkám, két napra számolva, szakácsi díjazással. Az éjszakai és ünnepnapi műszak a törvény szerint dupla órabér. Összesen harminckétezer forint. Négyfelé osztva. Rád és Nórára tizenhatezer jut. A számológép ajándék, hogy könnyebb legyen kiszámolni a törökországi nyaralásotok költségvetését.
A szobára ránehezedett a csend. Nem az a feszült várakozás, ami csodát előz meg, hanem egy fojtogató, tompa némaság, amilyet csak egy hullaházban érez az ember.
– Anya… te ezt komolyan gondolod? – Diána hangja megremegett. A keze láthatóan reszketett, amikor felnyitotta a bársonydobozt.
Odabent egy olcsó műanyag pendrive feküdt, mellette egy kicsi, barna, kellemetlen szagú mosószappan. Az a régi fajta, 72%-os felirattal.
– Ez meg… EZ MEG MI?! – sikította Diána, és elhajította a szappant, mintha döglött egér lenne.
– A pendrive-on oktatóvideók vannak – magyarázta Gabriella tárgyilagosan, tanári hangon. – Külön mappákban: „Hogyan indítsuk el a mosógépet”, „Mit jelentenek a ruhacímkék jelei”, és bónuszként: „Vacsora készítése a semmiből”.
A szappan pedig a ruhádhoz kell. A jó mosópor drága, a folttisztító még drágább. Én pedig – ahogy ma este pontosan kilenckor kiderült – a lakoma szponzora vagyok, nem az ingyenes mosodátok.
Nóra arca foltosan kivörösödött, a pír felkúszott a nyakáról egészen a gondosan elkészített sminkig, eltorzítva a szép vonásait.
– Gabriella! Ez… ez egyszerűen fukarság! – csattant fel, alig kapva levegőt a dühtől. – Mi a gyerekeid vagyunk! A családod! Hogy lehet mindent pénzre váltani? Ez kegyetlen!
– Kegyetlen? – Gabriella lassan felállt az asztaltól.
Nem emelte fel a hangját, nem csapott az asztalra. Mégis, ahogy kihúzta magát, kiegyenesítette fájó hátát, mindhármukban megszületett a vágy, hogy láthatatlanná váljanak, és bebújjanak az asztal alá. A tekintetében már nem volt anyai melegség, csak hideg, kristálytiszta józanság.
– Az a kegyetlen, amikor üres kézzel érkeztek egy nyugdíjas anyához, és még a szennyeseteket is rám sózzátok.
Az ablakhoz lépett, és határozott mozdulattal elhúzta a függönyt. Odakint, a fekete ég alatt színes tűzijátékok robbantak. Idegenek ünnepeltek, nevettek, ölelkeztek.
– Felnőttek vagytok – folytatta, miközben a sötét üvegben a saját tükörképét nézte. – Mindjárt harminc. Dolgoztok, hitelt vesztek fel kütyükre, drága üdüléseket terveztek. Aztán idejöttök, és egyetlen este alatt felélitek az egész havi keretemet, még csak egy vekni kenyeret sem hozva. Se csoki, se virág, se egy képeslap. Csak az igényeitek és a gondjaitok.
Lassan visszafordult feléjük.
– A bolt bezárt. A jótékonysági akció pontosan akkor ért véget, amikor te, Levente, sáros cipővel végigsétáltál a tiszta padlómon, te pedig, Diána, a kezembe nyomtad a koszos ruháidat, mintha cseléd lennék.
– Menjünk innen – morogta Levente, és dühösen a kanapéra vágta a számológépet. Az arca eltorzult a tehetetlen haragtól. – Nem látják szívesen az embert. Gyere, Nóra, hívjunk egy taxit.
– A dobozokat el ne felejtsétek! – szólt utánuk hangosan Gabriella.
– Milyen dobozokat? – fordult vissza Nóra reménykedve az ajtóból, az ösztön erősebb volt a sértettségnél. – A kaját? A libát? Holnapra?
– Nem. Az üreseket.
Gabriella a konyhában az alsó szekrény felé indult, és megállt előtte, mintha még egy utolsó gondolatot készülne kimondani.