…ugye figyeltél arra, hogy mit főztél? – folytatta Nóra, miközben enyhe undorral szippantott bele a konyhából kiáramló illatokba. – Remélem, a salátákban nincs majonéz. Leventével most szigorú diétát tartunk. Se cukor, a zsírt is alig visszük be. Nagyon odafigyelünk az egészségünkre, érted te ezt.
Gabriella szó nélkül letette a tükör alatti kis szekrényre a szennyes ruhákkal teli nejlonzacskót. A csomag lassan lecsúszott, majd tompa puffanással a padlón landolt. A „gyerekek” közül senki sem fordult meg. Már a sült liba illata vezette őket, mint ragadozókat, akik megérezték a zsákmány vérszagát.
– Van benne majonéz – mondta halkan, a hátuknak. – Az Olivier-ben is, meg a bundás heringben is. A tortában cukor van. A krumpliban pedig vaj.
Negyedóra sem telt el, és az asztalnál már csak a villák csilingelése és a mohó csámcsogás hallatszott.
Azok, akik az imént még „szigorú diétáról” beszéltek, ijesztő tempóban tüntették el a legkalóriadúsabb fogásokat. Levente már a harmadik adag kocsonyát szedte magának, vastagon megkenve csípős mustárral. Nóra, megfeledkezve a glutén és a zsírok ártalmairól, ujjnyi vastagon kente a vörös kaviárt a fehér kenyérre. Diána pedig, miközben megállás nélkül panaszkodott a munkahelyi gondjairól, kézzel tépte a sült libát, ujjait zsírosra maszatolva.
Gabriella az asztalfőn ült. Előtte érintetlen, makulátlan tányér állt.
Nézte őket, és próbálta felismerni ezekben a jóllakott, elégedett arcokban azokat a gyerekeket, akiket valaha ismert. Akiknek éjszakákon át varrta a hópihés és nyuszis jelmezeket. Akikkel a szorzótáblát magolta. Akik miatt lemondott a fővárosi költözésről és egy ígéretes karrierről, csak hogy „közel legyen, és segíthessen”.
De most nem gyerekeket látott. Fogyasztókat látott.
Elégedett, fénylő bőrű embereket, akik természetesnek vették a jogukat az erőforráshoz: az ő idejéhez, az energiájához, a pénzéhez.
– Jó ez a konyak, anya – bólintott elismerően Levente, miközben a csillár fényébe tartotta az üveget. – Francia, ugye? Honnan van? Egy ilyen legalább hét-nyolcezer forintba kerül. Valamelyik ügyfeledtől kaptad?
– Prémiumot fizettek. Az éveset – felelte röviden Gabriella, az asztal alatt összegyűrve a szalvétát.
– Az remek! – élénkült fel a fia, és már töltött is magának. – Nórával épp azt tervezzük, hogy a májusi ünnepeken leugrunk Törökországba. Találtunk egy brutál jó, ötcsillagos hotelt, full extrás ellátással. Százhúszezer fejenként. Nem kevés, de megéri. Az embernek gyógyítani kell az idegeit, a munka kész pokol, a főnök egy vadállat.
– Én meg lecseréltem a telefonomat – vágott közbe Diána, zsíros ajkát megnyalva. – Hitelre, persze, de a kamerája elképesztő! Olyan képeket csinál, mint egy magazinban. Anya, add már ide azt a legpirultabb combot, légy szíves. Meg a szószt is, azt az áfonyásat, isteni.
Gabriella gépiesen a lánya elé tolta a tálat.
A fejében közben, mint egy irodai monitoron, sorra villantak fel a számok.
A gazdaságból rendelt liba – 3500 forint.
Kaviár, fél kiló, igazi – 4500 forint.
Húsok, sajtok, sonka – 6000 forint.
Alkohol, két üveg konyak és bor – 10 000 forint.
Zöldségek, gyümölcsök, háromféle saláta alapanyaga – 5000 forint.
Összesen majdnem harmincezer forint. Az egész prémiuma. Az a pénz, amiből új télikabátot akart venni. A régi, öt éve vásárolt darab már átfújt a téli megállókban, és a cipzár is szétvált, ha nagyobbat lélegzett.
– Anya, és az ajándékok? – nyúlt Diána a tortáért, már a harmadik szeletért. – Mondtad, hogy kaptál prémiumot. Célozgattam a vezeték nélküli fülhallgatóra… Tudod, arra a fehérre. A régi már semmit nem bír.
– Nekünk meg inkább pénzben lenne jó – tette hozzá Levente, megtörölte a száját, majd a szalvétát hanyagul az abroszra ejtette. – Kicsit hiányzik az utazásra, olyan háromszáz dollárnyi összeg. Hogy tényleg ne kelljen spórolni. Te úgysem mész sehová, itthon ülsz, minek neked valuta?
Gabriella lassan felnézett. A tekintete nehézzé vált, tömör volt, mint egy betonlap, amely bármelyik pillanatban leszakadhat.
A gyerekek azonban ebből semmit sem vettek észre. Túlságosan lefoglalta őket az emésztés és az előre elosztott, még meg sem szerzett zsákmány.
– Természetesen, drágáim – szólalt meg halkan. A hangja meglepően szelíd volt, szinte gyengéd. – Az ajándékok a fa alatt vannak. Ott, a sarokban. Szép dobozokban. Mindenkinek külön választottam. Szívvel-lélekkel készültem.
A gyerekek felpattantak. A székek élesen felsikítottak a parkettán. A csomagolópapír zizegése betöltötte a szobát, mintha az önzésük saját zenéje szólna.
Ez az egész jelenet egy hiúsági vásár volt, amely pillanatok alatt közönséges, olcsó komédiává silányult.