A sütőből áradó hőség könyörtelen, száraz fuvallatként csapott az arcába. Perzselte a bőrét, kiszívta belőle a nedvességet, a szemét pedig csípte annyira, hogy könny gyűlt benne.
Gabriella Péterné mozdulatlanul állt a tűzhely előtt, tenyerét a pult szélébe fúrva. A derekában tompa, húzó fájdalom lüktetett, mintha ólmot öntöttek volna bele. Ötvenkét éves. Egy szám, amely most nehezebbnek tűnt, mint valaha.
Húsz év szakmai múlt főkönyvelőként. Acélos idegek, hideg fej, az a ritka képesség, hogy a legreménytelenebb helyzetben is össze tudta egyeztetni a számokat. És a megszokás: kihúzott háttal élni akkor is, amikor minden darabjaira hullik körülötte.
Csakhogy ezen az estén a háta engedetlenül meghajlott.
A sütő belsejében, a zsíros fröccsenésektől elhomályosult üveg mögött lassan sült a liba. Nehéz, fűszeres illata összekeveredett az almával és a fahéjjal, betöltötte a konyhát, átkúszott az előszobába, és mintha még a hajába is beleitta volna magát. Ennek az illatnak ünnepet kellett volna jelentenie. Meghittséget. Családot. Most azonban csak enyhe émelygést és a kimerültségtől szédülő fejérzést hozott magával.
Két teljes napja talpon. Megszakítás nélküli rohanás a tűzhely körül, csak azért, hogy az asztal úgy roskadozzon, mint egy fényes receptkönyv fotóján.
Gabriella az arcához emelte a kezét. Az ujjak, amelyek máskor könnyedén siklottak a számológép gombjain, most vörösek és felázottak voltak a forró víztől. A mutatóujján friss vágás sajgott a reszelőtől, a hüvelykujján egy égési nyom emlékeztette a tepsire. A manikűrös időpontját, amelyet már egy hete lefoglalt, kénytelen volt lemondani. Nem fért bele. Pácok, szeletelés, főzés – mindig volt fontosabb.
A falióra közömbösen kattogott. A mutatók lassan közeledtek az este kilenchez.
Ekkor hirtelen megszólalt a csengő. Éles volt és türelmetlen, hosszú ideig kitartott. Nem így csenget az, aki udvariasan kopogtat. Így azok szoktak, akik biztosak benne, hogy az ajtót azonnal ki kell tárni előttük.
Gabriella sietve törölte meg a kezét a kötényében, ösztönösen megigazította a frizurájából kiszabadult tincset, és kilépett az előszobába. A szíve furcsán megbotlott. Mellkasában egy ostoba, megmagyarázhatatlan remény mocorgott: „Hátha most más lesz.”
Kinyitotta az ajtót.
Ott álltak. Az a három ember, akik a legközelebb álltak hozzá, mégis az utóbbi években egyre inkább egy drága kirakat hideg, tökéletes próbababáira emlékeztették.
Az idősebb fia, Levente, magas és széles vállú, félig kigombolt báránybőr kabátban. Anyjára rá sem nézett, tekintete a telefon kijelzőjére tapadt, ahol grafikonok vagy hírek váltották egymást.
Mellette toporgott a felesége, Nóra: apró termetű, hibátlan frizurával, olyan bundában, amely többe került, mint Gabriella fél éves fizetése. És ott volt a kisebbik, Diána. A kedvenc. Az a lány, aki mindig a legjobb falatot kapta.
Gabriella gyakorlott szemmel, szinte szakmai rutinból mérte végig őket.
Mindhármuk keze foglalt volt. De nem ünnepi csomagokkal. Nem tortás dobozzal. Nem virággal.
Levente ujjai között autókulcsok csilingeltek. Nóra egy apró, márkás táskát szorított magához, amibe alig fért volna bele egy útlevél. Diána viszont egy nagy, duzzadásig tömött nejlonzacskót tartott, közvetlenül a közeli szupermarket logójával.
„Legalább Diána gondolt valamire” – villant át Gabriella fején. – „Talán gyümölcs. Vagy az a tea, amit annyira szeretek.”
– Szia, anyuci! – csicsergett Diána, és elsőként libbent be az előszobába, fagyos levegőt és drága, markáns parfümillatot hozva magával. Gyors puszit nyomott Gabriella arcára, anélkül hogy levette volna a csizmáját. – Tessék, ez a tiéd. Megtennél egy szívességet? Elromlott a mosógépem, a szerelő csak az ünnepek után jön, és benne van a bársonyruhám meg az alsóneműk. Harmadikán céges buli, muszáj mennem. Kimostad? Úgyis itthon vagy, nem jársz sehova.
Gabriella gépiesen átvette a csomagot. Nehéz volt, a műanyag enyhén nedves tapintású. A vékony falon keresztül kitapintható volt a koszos ruha halmaza. Nem mandarinszag áradt belőle. Hanem idegen, állott hétköznapok szaga.
– És… az asztalhoz? – Gabriella hangja megremegett, tompán csengett, mintha egy mély kútból jött volna. – Gyerekek, azt hittem… esetleg pezsgőt? Vagy kenyeret? Elfelejtettem kenyeret venni, teljesen belezavarodtam…
Levente végre felnézett a képernyőről. Grimaszt vágott, miközben lerúgta magáról a drága bőrcipőt, és hanyagul a tiszta szőnyegre lökte.
– Jaj, anya, ne kezdd már – legyintett ingerülten, és zokniban vonult be a nappaliba. – Három órát ültünk dugóban. Az egész város megőrült, mindenki rohan valahova. Amúgy meg nálad mindig tele a hűtő, minek szórni a pénzt? Anyához jövünk, az otthonunkba, nem valami túlárazott étterembe. Itt minden házi, igazi, lélekkel készül.
– Egyébként, Gabriella Péterné – szólalt meg Nóra, miközben finnyásan beleszimatolt a konyha felől áradó levegőbe –, ugye figyeltél arra, hogy…
A mondata a levegőben maradt, de a hangsúlya már előrevetítette a folytatást, amely pillanatokon belül újabb elvárásokkal és kifogásokkal tölti meg a konyhát.