…azonnal kirúgom, fegyelmi eljárással! Takarodjon ki a kórházból, még most!
Zoltán nem hagyta, hogy akár egyetlen szót is közbeszúrjon. Megragadta Lilla karját, és gyakorlatilag kilökte az irodából. A folyosón már alig látott a könnyeitől. Ösztönösen a kis raktár felé indult, aztán megtorpant. Benedek még bent fekszik. És mi van, ha tényleg segíthet rajta? Ha ő talpra áll, talán rend lesz végre ebben az egészben.
Berontott a kórterembe, előrántotta a zsebéből a gondosan elcsomagolt injekciót.
– Csak pár percünk van.
– Mi történt? Miért sír? – kérdezte Benedek megdöbbenve.
– Most nincs idő magyarázkodni. Zoltánt a szponzorok sarokba szorították, valaki feljelenthette. Ő pedig rám kent mindent. Azt mondta, én loptam el a gyógyszereket, én adtam el mindent. Hogy börtönviselt vagyok, mit várjanak tőlem…
Benedek szeme elkerekedett.
– Ez képtelenség! Egy ember nem tud ennyi mindent kivinni és eladni!
– Kérem, ne vitatkozzunk. Ha itt találnak, szó szerint kidobnak. Nyújtsa a karját. Ne féljen. A legfontosabb, hogy ne féljen.
Lilla lassan beadta az injekciót, közben szinte imádkozott, hogy senki ne nyisson rájuk.
– Az elején lehet egy kis hányinger, de pár órán belül enyhül. Jegyezze meg a címem: Lugovai utca 27. Pontosan egy hét múlva jönnie kell a következő szúrásra.
Éppen időben surrant ki a kórteremből. Alig csukta be a raktár ajtaját, amikor a folyosó végén feltűnt egy kisebb társaság Zoltán vezetésével. Egyenesen Benedekhez tartottak.
Nem maradtak sokáig. Benedek rosszul volt. Amikor kijöttek, Zoltán színpadias szomorúsággal jegyezte meg:
– Úgy tűnik, már nem sok van hátra szegény betegünknek.
Másnap reggel Zoltán első útja ismét a kórterembe vezetett.
– Mindent elő kell készíteni. Vizsgálatok, papírok… közeleg a vég, jobb, ha dokumentálva van, nehogy kérdések merüljenek fel.
Belépett, majd ledermedt. Benedek az ágy szélén ült, teát kortyolgatott. Hónapok óta nem kelt fel.
– Jó reggelt, Zoltán – köszönt rá nyugodtan.
– J-jó reggelt… – hebegte, és megdörzsölte a szemét.
– Ne idegeskedjen. Küldene kérem egy ápolót? Ha lehet, inkább egy férfit. Jólesne végre lezuhanyozni, egyedül még nem megy.
Zoltán némán bólintott, és kiviharzott.
Lilla otthon idegesen járkált fel-alá. Pont egy hete adta be az injekciót. Mi van, ha Benedek nem jön? Ha elfelejtette a címet?
A nagynéni végül rászólt:
– Lillácska, ülj már le, ne koptasd a padlót. Mondtad te is, komoly ember, üzletember. Ha elfelejtette, megkeres, vagy visszamegy a kórházba. Inkább imádkozz. Mert ha rosszabbul lett volna… akkor húsz év is lehetett volna belőle. Minek keverted magad ebbe?
Alig fejezte be, amikor az utcán megállt egy autó. Egy férfi ugrott ki, kinyitotta az ajtót, és segített kiszállni valakinek.
– Ő az! Néni, ő az! Saját lábán jön!
A nagynéni elmosolyodott. Bár igyekezett szigorúnak mutatkozni, egyre gyakrabban jutott eszébe, mennyivel jobb így élni. Volt meleg étel, rend, beszélgetés, ölelés.
– Látom. Ügyes vagy. Okos lány.
A második injekció után Benedek órákig maradt. Teáztak, beszélgettek. A harmadik alkalommal már reggel érkezett, és estig ott ült. Elmesélte, hogy Zoltánt elbocsátották, és a kórházban teljes átszervezés zajlik.
Távozáskor halkan megkérdezte:
– Lilla, meghívhatom vacsorázni egy étterembe?
– Nem felejtett el valamit? – nézett rá. – Börtönben ültem.
Benedek elmosolyodott.
– Gyerekkoromban rendszeresen kiloptam az osztálytársaim uzsonnáját a táskából.
Lilla előbb döbbenten nézett rá, aztán nevetésben tört ki.
– Ebben az esetben… igen.
A nagynéni a háttérben ökölbe szorított kézzel biccentett:
– Köszönöm. Jó lány ez a Lilla. Megérdemli a boldogságot.