A gondolat, hogy az elegy pontosan azon a határvonalon működhet, ahol valóban segít, egyszerre volt ígéretes és ijesztő. Emberi kipróbálás azonban sosem történt, így a mellékhatásokról senki sem tudott biztosat mondani. Ez a bizonytalanság most is ott lüktetett Lillában, amikor megállt egy kórterem ajtajában.
– Szabad? – kérdezte halkan, miközben résnyire nyitotta az ajtót. A hangja alig hallatszott, mégis feszült él vibrált benne.
A férfi oldalra fordította a fejét. A tekintete súlyos volt, mégsem üres; inkább kíváncsiság csillant benne.
– Igen.
Lilla belépett, óvatosan helyet foglalt a szék szélén, és alaposan végignézett rajta. Minden stimmelt. A jelek, a tünetek, az apró részletek mind visszaköszöntek azokból a tankönyvekből, amelyeket egykor megszállott alapossággal bújtak.
– Hogy érzi magát? – kérdezte, igyekezve elrejteni izgatottságát.
A férfi elmosolyodott, és mérlegelő pillantással nézett végig rajta.
– Ön szerint? Hiszen nem orvos, ugye?
– Most éppen nem – felelte Lilla, és belül összeszedte magát a folytatáshoz.
– Ez érdekes. Hogy érti? – vonta fel a szemöldökét a férfi.
Lilla halványan elmosolyodott, bár a szíve hevesen vert.
– Talán jobb, ha elmondom a történetemet. Így nem gondol rólam még rosszabbat.
A férfi szeme felcsillant.
– Hallgatom.
Húsz perc alatt mindent elmondott: a letartóztatástól kezdve odáig, hogy most segédápolóként dolgozik ebben a kórházban. Évek óta nem beszélt ennyit egyhuzamban; a szavak szinte kicsúsztak a száján, gyorsabban, mint ahogy átgondolhatta volna őket.
Amikor elhallgatott, a férfi nagyot sóhajtott.
– Ez bizony regénybe illő. És milyen Zoltán főorvos keze alatt dolgozni?
– Ön mit gondol? – vágott vissza Lilla higgadtan.
– Normális helyen már rég lapátra tették volna – legyintett. – De hagyjuk, nem az én dolgom rendet tenni.
– Miért nem? Hiszen látja, mi zajlik itt – kérdezte óvatosan.
– Ami történik, az nekem megfelel. Viszont egyvalami érdekel: nem véletlenül jött hozzám, igaz? Panaszt tenni?
– Nem, szó sincs róla. Inkább… nehéz ezt röviden elmondani.
Érezte, mennyire elfáradt a beszédtől. A férfi a kis éjjeliszekrény felé intett.
– Van ott víz. Mondja csak. Egyébként mennyi időt jósolnak nekem az orvosaik? Egy hónapot?
– Körülbelül – felelte lesütött szemmel. – Sajnálom.
– Ugyan. Élni persze szeretnék. De ha az ön szere sem válik be, akkor mennyi időm marad?
– Nem tudom. Lehet, hogy nem használ, de ártani sem szabadna. Így hittük mindig.
– Akkor nincs vesztenivalóm – mondta nyugodtan. – Viszont nyerek egy apró esélyt. Meddig kell szednem?
– Három alkalommal, hetes szünetekkel.
– Benne vagyok. Mire van szükség? Pénzre?
Lilla elpirult.
– A készítményeket meg kell venni. Nem túl drágák, de nekem most nincs rá keretem.
– Adja a telefonját – mondta, és remegő kézzel pötyögni kezdett.
Tíz perc múlva Lilla készüléke jelzett. Benedek – mert így hívták a milliomost – átutalta az összeget. Lilla elköszönt.
– Akkor holnap jövök?
– Igen. Éjszakás leszek.
Este azonban kellemetlen meglepetés várta. Zoltán irodájában kisebb gyűlés fogadta, és a főorvos azonnal rázendített.
– Mondja, maga mégis mire gondolt? Szánalomból vettem fel, erre maga…
Fel-alá járkált, egy pillanatra sem hagyva szóhoz jutni.
– Ostoba voltam, hogy hittem magának. Egy frissen szabadult embernek! Alig tudtam rávenni a támogatóinkat, hogy ne küldjék vissza a rács mögé. És mit csinál? Gyógyszerekkel machinál, olyanokkal, amelyeket a betegeknek szánunk, és még pénzt is csinál belőle – förmedt rá, egyre emeltebb hangon, miközben Lilla némán állt, és érezte, hogy a helyzet pillanatról pillanatra romlik.