…így együtt élni egyszerűen nem tudnánk.
Lilla pontosan érezte, hogy a nagynénje nem bántani akarja, hanem őszinte. Még hálás is volt ezért az egyenes beszédért. Megígérte, hogy mielőbb megoldást talál. Elsősorban munkára volt szüksége – teljesen mindegy, milyenre –, csak ne legyen más terhére. Aztán, ha már lesz miből elindulni, keres majd valami jobbat, és biztos volt benne, hogy előbb-utóbb sikerrel jár.
Azon a kórházi osztályon, ahová felvették, alig maradt valaki a régi dolgozók közül. Erről Hajnalka néni mesélt neki félhangosan, mintha titkot árulna el. Harminc éve dolgozott ott takarítóként, és az évtizedek alatt mindenki csak „Hajnalka néniként” emlegette. Elmondása szerint az önkényeskedő, pénzéhes vezető miatt szinte mindenki menekülőre fogta.
Lilla elmosolyodott.
– Hajnalka néni, nem túl kemény vele? Szerintem inkább csak ostoba és túlságosan el van telve magától.
– Egyáltalán nem túlzás – legyintett az asszony. – Majd meglátod, ha itt maradsz. Édes jó Istenem, hová jutott a világ? Orvosból hiány van, rendes doktorból meg végképp, aztán ide jutnak takarítani… Szégyen, ami itt folyik!
Azzal felkapta a vödrét, és morgolódva nekilátott felmosni, közben időnként keresztet vetett, mintha attól várna némi rendet ebben a káoszban.
Lilla mindössze egy hete dolgozott ott, de már világosan látta, mennyire igaza van Hajnalka néninek. Az egész intézmény fejetlenségben vergődött. A betegek hozzátartozói maguk hordták be a gyógyszereket, az ágyra való ágyneműt mindenki otthonról cipelte be, az étkezőben felszolgált fogásokról pedig jobb volt nem is beszélni.
Egy dolog nem hagyta nyugodni: vajon ez mindenhol így van mostanában, vagy csak náluk ennyire reménytelen a helyzet? Egy alkalommal szóba elegyedett az egyik orvossal, Márk Ivánovicscsal. A férfi fáradtan intett egyet.
– Sehol sem rózsás most, de nálunk különösen rossz.
– Miért pont itt? – kérdezte Lilla. – Amikor régen itt dolgoztam, ilyen nem fordult elő.
– Mert lopni akkor lehet igazán, ha van mit – felelte keserűen. – Ha már nincs, de a vágy megmarad, abból lesz ez az egész zűrzavar.
– Nem maga az első, aki erről beszél – jegyezte meg Lilla. – És miért hallgat mindenki?
– Mit tegyünk? Jelentsük fel a vezetést? – vont vállat az orvos. – Bizonyíték nincs, rendetlenség meg mindenütt akad. Felül talán azt sem tudják már, mikor és mire adtak pénzt.
Így tudta meg Lilla, hogy manapság a kórházakat támogatók segítik ki. Az egyik ilyen bőkezű támogató ráadásul éppen ott feküdt, a legdrágább kórteremben. Külön főztek rá, saját nővért kapott, minden adott volt ahhoz, hogy véletlenül se szembesüljön azzal, milyen állapotban van a kórház többi része.
A nővérek szerint azonban mindez már nem számított. A férfi haldoklott. Az orvosok próbálkoztak, egyik kezelést váltották a másikra, de az állapota nem javult.
– Kár érte – mondta egyszer Hajnalka néni. – Jó ember volt. Annak idején Zoltánt is keményen hajtotta, most meg tessék, ő fekszik itt.
Lilla nem értette.
– Ha ennyire gazdag, miért nem megy külföldre gyógykezeltetni magát?
– Mert feladta – sóhajtott az asszony. – Mintha már semmihez nem lenne kedve. Pedig nem öreg, ötven sincs, az biztos.
Az egyik este, takarodó után Lilla elhatározta, hogy megnézi ezt a híres beteget. Nem a halál érdekelte, hanem valami egészen más. Az egyetemi évei alatt néhány társával sokat gondolkodtak egy gyógyszeren, amely pont erre a betegségre adhatna megoldást. Idővel mindenki lemorzsolódott, kísérletek maradtak félbe, és amikor már mindenki máshol dolgozott, csak Lilla tért vissza újra és újra ehhez a témához.
Egyedül nem volt esélye klinikai próbákig jutni, mégis időről időre elővette a jegyzeteit. Nem csodaszerről volt szó, hanem különböző készítmények precízen kiszámolt arányáról, egy olyan kényes elegyről, amely elméletben pontosan ott hatott volna, ahol kellett, és ez a gondolat most, a félhomályos folyosón haladva, újra nyugtalanító erővel tért vissza hozzá.