Lilla Zoltánra nézett, és a szíve megtelt azzal a jól ismert, keserű érzéssel, amelyet mindig is kiváltott belőle ez az ember. A róla alkotott véleménye az évek alatt mit sem változott: hideg maradt, áthatotta az a biztos tudás, hogy pontosan látja Zoltán valódi arcát. Egy másik korszakban, még jóval korábban, ő volt a mentora ennek az akkoriban pályakezdő orvosnak. Már akkor is nyilvánvaló volt számára, hogy legfeljebb középszerű szakember válik belőle, és ami a leginkább zavarta: esze ágában sem volt fejlődni.
Zoltán szakmája iránti közönye mindig irritálta Lillát, és sosem rejtette véka alá a véleményét. A fejmosások, amelyeket kapott tőle, soha nem voltak alaptalanok – mindig megérdemelte őket. Most pedig elég volt egy pillantást vetni rá: elhízott, elpuhult, akár egy túlérlelt zsák krumpli. A hasa alig fért el az íróasztal mögött, az arcán pedig az a magabiztos, önelégült kifejezés ült, amely azok sajátja, akik nem tehetségből, hanem kapcsolatokból és kivárásból jutottak előre.
– Lilla Andrea – szólalt meg Zoltán, hátradőlve a székében, mintha trónon ülne. – Ne húzzuk az időt. Felnőtt emberek vagyunk. Őszinte leszek: soha nem alkalmaznám magát, de mégis megteszem. Tudja, miért? Hogy simogassam egy kicsit a saját hiúságomat.
A mondatok élesen vágtak bele Lilla fülébe, mégis csak egy szomorú félmosoly jelent meg az arcán. Tudta, hogy Zoltán nem hazudik, de nem akarta megmutatni, mennyire fájnak a szavai.
– Ebben igaza van. Mindig is azt mondta, hogy értelmes nő vagyok – felelte higgadt hangon.
– Orvosként természetesen szóba sem jöhet. De őszintén szólva ápolónőként sem sok esélyt látok. Viszont takarítói állást akár már ma tudok ajánlani – vigyorgott Zoltán, kivillantva sárgás fogsorát.
– Valami ilyesmire számítottam – mondta Lilla, miközben belül összerándult a megaláztatástól.
– Ugyan már. A maga múltjával ezért is hálásnak kellene lennie.
– Rendben. Mikor kezdhetek?
– Keresse meg a főnővért, mindent elmagyaráz. Viszontlátásra, Lilla Andrea.
Lilla egyenes háttal hagyta el az irodát, bár legbelül forrt benne a düh és a szégyen. Az igazság az volt, hogy sehol sem kellett. Sem a saját szakmájában, sem máshol. Hét év börtön állt mögötte. Hét hosszú esztendő azért, mert megölte a férjét.
A történet nem volt sem különleges, sem szép, és már régen lezárták. Lilla szerette a hivatását, rengeteg időt és energiát áldozott rá, amit a férje képtelen volt elfogadni. Azt akarta, hogy minden figyelem kizárólag rá irányuljon. Először csak szavakkal bántotta, később minden egyes késés után ütni kezdte, egyre brutálisabban. Idővel Lilla idegileg teljesen felőrlődött, reszkető, rettegő emberré vált, aki félt hazamenni.
Egy este a férfi különösen elvesztette az önuralmát. Lilla ösztönösen felkapta az első tárgyat, ami a keze ügyébe került, és teljes erejéből fejbe vágta vele. Egy serpenyő volt az. Nehéz, öntöttvas darab – mindig ragaszkodott a jó minőségű konyhai eszközökhöz.
Senki nem hitt neki. Még az ügyvédje sem. Kívülről a férj megbecsült embernek számított, állatmenhelyeket támogatott, míg Lilláról az utóbbi időben egyre rosszabb kép alakult ki. A verésekről soha nem beszélt senkinek. Túlságosan szégyellte. A munkahelyi idegösszeomlásai viszont nem maradtak észrevétlenek.
Így hát letöltötte a büntetését az első naptól az utolsóig. Amikor kiszabadult, nem volt hová mennie. A férje rokonai természetesen megtartották a lakást. Végül a nagynénje fogadta be, de már az elején világossá tette, hogy ez csak ideiglenes megoldás lehet.
– Én egész életemben egyedül éltem – mondta neki nyíltan. – Megértsz engem, Lillácska, szeretlek én téged, de nem tudok hozzászokni ahhoz, hogy valaki más is itt lakjon. Mindennek megvan a helye, és ha valami elmozdul, már nyugtalan leszek. Így csak vitatkoznánk, nem rosszindulatból, hanem mert mindketten ilyen természetűek vagyunk, és ez előbb-utóbb elkerülhetetlenné válna.