…csak annyit mondtam neki, pár szót.
Szünet következett. Egy elfojtott, rekedt sóhaj szűrődött át a falon.
– Tudom, Emese… Tudom, hogy eladtam magam. De érted, miért tettem, ugye?… Már nincs sok hátra, és végre magunkhoz vehetjük… Igen, a megállapodás szinte kész… Tarts ki még egy kicsit, jó? Ahogy eddig is kibírtuk.
Levente lehunyta a szemét. A mozaikdarabok hirtelen pontos helyükre kerültek, és a kép dermesztően tisztává vált. Ez nem egy felemelkedés története volt, nem egy szerencsés menekülés a nyomorból. Ez alku volt. Hideg számítás. Nem pénzért. Egy gyerekért. Nóráért.
Hallotta, ahogy a vonal megszakad. A lakásra rátelepedett a csend, majd léptek közeledtek. Lilla belépett a nappaliba.
– Levente, minden rendben van?
Lassan fordult felé. A nő selyemköntöst viselt, a haja vizesen tapadt a vállára. Nem feleségként nézett rá, hanem úgy, mint aki túl sokáig élt egy szerepben, és most várja, mikor hullik le róla az álarc.
– Ki az az Emese? – kérdezte. Elfogyott benne minden erő a színleléshez.
Lilla állta a tekintetét. Nem próbált kibújni az igazság alól.
– A nővérem. Egy intézetben nőttünk fel. Most egy másik városban él.
– És Nóra?
Lilla szemeiben nem félelem villant, hanem makacs elszántság.
– A húgom kislánya. Emese nem tudja magához venni, nincs hozzá lehetősége. Itt viszont… – körbemutatott a tágas, elegáns nappalin – itt megvan minden. Beszéltem egy ügyvéddel. Ha gyám leszek, később pedig közösen örökbe fogadjuk… akkor hivatalosan is hozzánk kerülhet.
Levente hallgatott. Az ellenőrzés, amelyet ő indított, váratlanul önvizsgálattá változott.
– Miért nem mondtad el az elején?
– Mit kellett volna? A harmadik randin közölni, hogy „szia, állami gondozott voltam, és sürgősen be kell juttatnom az unokahúgomat egy jómódú családba”? Egyszerűen eltűntél volna. Ez az út viszont… működött.
Nem volt benne keserűség, sem szemrehányás. Csak tények. És ő pontosan tudta, hogy igaza van. Akkor hátat fordított volna.
– Akkor most mi van? – Lilla hangja megkeményedett, az arca olyan lett, mint a tárgyalóteremben. – Megbuktam a vizsgán? Nem az a nemes lelkű nő vagyok, akit kerestél? Csak egy számító túlélő, aki kihasznál téged és a pénzed?
Levente közelebb lépett. Megállt előtte, és belenézett a szemébe, amelyben egy egész élet tükröződött: veszteségek, küzdelem, állandó alkalmazkodás. Ő őszinteséget keresett. És az igazságot találta meg. Kényelmetlent, nyerset, valóságosat.
– Nem – mondta halkan. – A vizsga sikerült. Ma a tárgyalóban… önmagad voltál.
Látta, ahogy megremeg Lilla szája, ahogy egy pillanatra repedés fut végig a páncélján.
– Nem akarok azok közé tartozni számodra, Lilla – folytatta. – Nem akarok az lenni, akit túl kell élni.
A nő értetlenül nézett rá.
– Holnap – vett egy mély levegőt – újra elmegyünk oda. Megismerkedünk Nórával igazán. Nem támogatóként, nem szerepben. Mondd meg a nővérednek, jöjjön el. Mindent megbeszélünk. Együtt. Családként.
Nem ölelte meg. Nem mondott nagy szavakat. Egyszerűen megfordult, és bement a dolgozószobába, magára hagyva őt a hatalmas, néma térben.
Másnap reggel egy nagy tortát rendelt. Nem babát vett, nem ruhát, hanem egy jó minőségű vonót. Igazit.
Visszatértek az intézetbe. Amikor Lilla megfogta a kis Nóra kezét, a mosolya nem volt tökéletes. Kicsit bizonytalan volt. Fáradt. Feszült.
De valódi.
Levente figyelte őket, és tudta: az ő próbája véget ért.
Most valami egészen más kezdődött.
Talán végre – egy igazi házasság.