Mesélt tovább, mintha csak egy könnyed, régi sztorit idézne fel, valami ártatlan, súlytalan epizódot a múltból, amelynek már nincs igazi tétje.
Levente azonban nem a szavakra emlékezett, hanem a tekintetére. Arra a pillanatra, amikor a hangjában megcsillant valami kemény, hideg él. Nem bosszúság volt, nem egy kellemetlen gyerekkori emlék keserűsége. Ez gyűlölet volt. Hosszú évek alatt összegyűjtött, rétegről rétegre rakódott indulat, amelyet kényszer, küzdelem és magány edzett acéllá. Azok ellen irányult, akik azt suttogják vagy ordítják: „Kevés vagy. Úgysem fog menni.”
Több kérdést nem tett fel. Hazafelé némaságba burkolóztak, az autó motorjának tompa zúgása töltötte ki a teret köztük. Amikor beléptek a tágas lakásba, Lilla azonnal lerúgta a cipőjét, majd lecsatolta a karkötőt is – azt, amelyről Levente tudta, hogy egész este dörzsölte a bőrét. Mozdulatai pontosak voltak, szinte katonásan fegyelmezettek. Nem egy koncert után kimerült nő benyomását keltette. Sokkal inkább valakit, akit maga az élet fárasztott el végérvényesen.
– Beugrom a zuhany alá – mondta röviden, és már el is tűnt a hálószoba felé.
Levente egyedül maradt a nappaliban. Odalépett a bárpulthoz, töltött magának egy adag whiskyt, de nem ivott bele. Csak forgatta a súlyos poharat az ujjai között, érezte a kristály hidegét a tenyerében. Választ kapott. A felesége nem díszlet volt, nem egy gondosan megformált bábu az ő kényelmes világához igazítva. Volt benne mélység. Sebzettség. És erő. Ez a felismerés azonban új kérdéseket szült, élesebbeket és veszélyesebbeket minden korábbinál. Ki ő valójában? Honnan ered az a kimerültség a szemében? És miért rejti ilyen makacsul mindazt, ami mögötte van?
Az íróasztalához lépett – ahhoz a kecses, antik darabhoz, amelyet Lilla magával hozott. Korábban soha nem nyitotta ki. Most úgy nézett rá, mintha idegen titkok páncélszekrénye lenne.
A felső fiók résnyire nyitva állt. Semmi különös: aranyszélű jegyzetfüzet, tollak, egy rúzs. A sarokban azonban ott lapult valami más. Egy megviselt fénykép. Kihúzta.
A képen egy kamaszlány állt, kopott ruhában, vékony térdekkel, szoros lófarokba fogott hajjal. Egy másik lányt ölelt egy téglafal előtt, amely túlságosan is ismerősnek tűnt. Az arca komoly volt, fáradt, de a szemében ott csillogott ugyanaz a keménység, amit aznap este a koncertteremben látott.
A hátoldalon girbegurba betűkkel ez állt: „Lilla és Emese. 16 évesek. Sok szerencsét.”
Ekkor megszólalt a telefon. Levente összerezzent. A kijelzőn egy név villant fel: „Emese”.
Meghallotta, ahogy a fürdőben elzárják a vizet. A szíve a torkában dobogott. Gyorsan visszacsúsztatta a fotót a helyére, becsukta a fiókot, majd az ablakhoz lépett, és végre belekortyolt az italába. A keze remegett.
Lilla kilépett a hálóból, köntösben, a fején törölközővel.
– Kerestek – mondta Levente, anélkül hogy megfordult volna.
– Köszönöm – felelte ő, majd hallotta, ahogy felveszi a telefont. Egy rövid szünet.
– Halló? – szólalt meg, és a hangja azonnal megváltozott. Halkabb lett, egyszerűbb, eltűnt belőle az a megszokott társasági finomság. Ugyanaz a nyers, őszinte tónus csendült fel, amelyet akkor használt, amikor a kislánnyal beszélt a nézőtéren.
Levente az ablaknál állt, a sötét üvegben a saját tükörképét figyelte, mögötte a város fényeivel. Az igazságot kereste. Meg is találta. Csakhogy most már értette: a házassága volt az a bizonyos hegedű. Ő pedig a nézőtér. A szerelme, a pénze, az egész világa mind része volt „nekik”. Azoknak, akiket nem szabad közel engedni. Akiket túl kell élni. Ki kell bírni. Le kell győzni.
Nem fordult meg, de minden szót hallgatott. Lilla visszament a hálószobába, a hangja tompább lett, mégis változatlan maradt a hangsúlya – csupasz, dísztelen, maszk nélküli.
– Igen, voltam… Nem, semmi különös… Csak egy újabb ellenőrzés… Valószínűleg azt hiszi, nemcsak feleséget vett magának, hanem lelket is ajándékba… – a mondatok pengékként vágtak. – Nem, minden rendben. Nórát? Igen, videón…