De ne add fel. Mert ha leteszed, akkor ők győznek. Mindazok, akik azt sulykolják beléd, hogy képtelen vagy rá.”
Azzal felállt. Egy pillanatra a kislány vállára tette a kezét – nem vigasztalásként, inkább úgy, mintha erőt adna át –, majd szó nélkül eltávolodott.
Levente ott maradt, mintha a padlóhoz szegezték volna. A fejében egyetlen mondat visszhangzott makacsul: „ők győznek”. Ez nem volt üres, jótékonykodó frázis. Ez egy harctérről származó kijelentés volt. Egy olyan életből, amelyről ő eddig semmit sem tudott.
A folyosón érte utol, amikor Lilla már a kabátját vette fel.
– Lilla… – a neve elcsuklott a torkában.
A nő megfordult. Az arcán újra megjelent az ismerős, könnyed mosoly, mint egy gondosan visszaillesztett álarc.
– Indulunk, drágám? – kérdezte csevegő hangon. – Annyira meghatóak ezek a gyerekek, nem igaz?
Levente némán nézte, mintha keresné benne azt az asszonyt, aki néhány perccel korábban bukásról, dühről és kitartásról beszélt.
– Igen… – préselte ki végül. – Menjünk.
Az autóban Lilla hallgatott, tekintete az ablakon túl elúszó lámpákon pihent. Levente nem kapcsolt zenét. A próba lezárult. Mégsem megkönnyebbülést érzett, hanem valami üres, hideg érzést. A legfontosabbat megértette: Lilla valódi volt. Csakhogy az az igazi arc nem itt ült mellette, hanem ott maradt a teremben, annál a kislánynál.
Mintha egy festményt vásárolt volna, amely mögött hirtelen szakadék nyílik. Egy mélység, amit nem lehet felmérni, sem birtokba venni. És most együtt kellett élnie a felismeréssel: a vizsgát nem az a nő tette le, akit ő látni akart, hanem az, aki ténylegesen létezett. Ez a tudás ijesztőbb volt bármilyen csalódásnál.
Az autó puhán siklott át az éjszakai városon, maga mögött hagyva a belváros fényeit. A csend a kocsiban sűrű volt, ragadós. Minden apró zaj – a váltás kattanása, a gumik surrogása – túl hangosnak tűnt.
Levente lopva ránézett Lillára. Az üveg tükrében az arca idegennek hatott. Eltűnt a teremben látott fáradtság, de vele együtt a megszokott, együtt érző álarc is. Csak üresség maradt.
„A hegedűnek játssz. A többiek pedig… hallgassanak.”
„Ha feladod, ők győznek.”
A mondatok egymásba csúsztak benne, nyugtalan képpé álltak össze. Kik voltak azok az „ők”? Kik mondhatták valaha ennek az elegáns, fogadások világában mozgó nőnek, hogy nem elég jó?
– Köszönöm, hogy eljöttél – szólalt meg végül, és a saját hangja hamisan csengett a fülében. – Fontos volt nekem.
– Természetesen – fordult felé Lilla, és a gyengéd törődés maszkja egy szempillantás alatt a helyére került. – Szegény gyerekek. Annyira szükségük van támogatásra. Küldhetnénk nekik ruhát, játékokat…
Levente összeszorította az állkapcsát. Megint az adományok nyelve. Azt hitte, ez az egyetlen hang, amin Lilla beszél. Most már tudta, hogy tévedett.
– Az a kislány a hegedűvel… – vállalta a kockázatot. – Nóra, ugye? Úgy beszéltél vele… egészen másképp.
Egy alig észrevehető feszültség suhant át Lilla arcán, mintha rajtakapták volna. Aztán eltűnt.
– Ja, igen… nagyon kedves volt. Látszik rajta, mennyire igyekszik. Gondoltam, kap egy kis bátorítást.
– Úgy szóltál hozzá, mint aki tudja, miről beszél – folytatta Levente, mintha az autót egy szakadék peremén vezetné. – Volt ebben tapasztalatod?
Lilla felnevetett. Röviden, csilingelően, túl magas hangon.
– Ugyan már! – legyintett. – Gyerekkoromban rám erőltették a hegedűt. Gyűlöltem. Egyetlen percét sem szerettem. A szüleim szerint ez „kellett a műveltséghez” – mondta mosolyogva, mintha egy ártalmatlan, régi anekdotát idézne fel.