A hangverseny végtelennek tűnt. A terem levegőjét keményített inggallérok szaga és olcsó szappan fanyar illata itatta át, a közönség pedig feszült, visszafojtott zúgással ült a székeken. A sárgás reflektorfény alatt egy hétéves kislány állt a színpadon, és a hegedűjén Cigánov szomorkás dallamát próbálta életre kelteni. Minden erejét beleadta, olyan görcsös igyekezettel, hogy az embernek szinte kellemetlen volt nézni a túlzott koncentrációt.
Levente oldalra pillantott új felesége arcára. Lilla ott ült mellette, állát a tenyerébe támasztva, láthatóan teljesen belefeledkezve az előadásba. Hibátlan vonások, drága, mégis visszafogott ruha, alig érezhető parfümillat – mintha egy sikeres életeket bemutató magazin lapjairól lépett volna elő. Három hónapja házasodtak össze: Leventét lenyűgözte a szépsége és az a tisztaság, amelyről akkor azt hitte, valódi. Mégis, valahol mélyen nyugtalanság motoszkált benne. Túl sima volt minden. Túlságosan pontosan megfogalmazott mondatok a jótékonykodásról, túl tökéletesen adagolt együttérzés mások szenvedése láttán – mintha mindez előre betanult szerep lett volna.
Nem önzetlenségből hozta el ide. Az intézet számára próbatételnek számított. Régóta utalt pénzt, de személyesen sosem jelent meg; így nyugtatta a lelkiismeretét: teljesítette a kötelességét, és ment tovább. Most azonban látni akarta, mi rejtőzik Lilla makulátlan felszíne mögött. Van-e ott valami valódi.
A koncert után teázást rendeztek. A gyerekek ünneplőben, csendesen lépdeltek, félénken nyúltak a kekszekért. Lilla mosolygott, udvariasan beszélgetett a nevelőnővel, kedves és figyelmes volt. Levente figyelte, miközben egyre erősödő ingerültséget érzett. Megint játszott. Mindig ezt tette.
Aztán hirtelen észrevette, hogy eltűnt. Körbenézett, és a terem távoli sarkában meglátta: leguggolt a hegedűs kislány elé. A gyerek két kézzel szorította a tokját, tekintete a padlóra szegeződött. Lilla halkan beszélt hozzá, és az arcáról hiányzott a megszokott társasági mosoly; helyette fáradtság és valami mély, szinte fájdalmas őszinteség jelent meg rajta.
Levente óvatosan közelebb lépett, igyekezve észrevétlen maradni. A zsivajból kihallatszottak Lilla mondatai:
„…tudd, nekem sem ment az elején” – mondta alig hallhatóan. A hangja most keményebb volt, kopott, mintha túl sok mindent hordozna. – „Az ujjaim nem engedelmeskedtek, a vonó remegett. Csak azt ismételgették: bírni kell.”
A kislány némán bólintott, le sem véve a szemét az elhasznált cipőjéről.
„Aztán rájöttem valamire” – Lilla óvatosan megérintette a hegedűtokot. – „Nem nekik kell játszanod. Nem az igazgatónak, nem a közönségnek. Még annak a fiúnak sem, aki tetszik neked.”
Csak ekkor emelte fel a fejét a gyerek.
„Neki játssz” – Lilla finoman megkopogtatta a tok fedelét. – „Csak neki. Ő az egyetlen, aki tudja, mennyire félsz, és mennyire igyekszel. A hegedűnek játssz. A többiek pedig… hallgassanak.”
Elhallgatott. Levente a szemében nem kirakat-együttérzést látott, hanem valami egészen mást: kemény, megdolgozott tudást. Nem könyvekből vagy adománygyűjtő kampányokból fakadt, hanem belülről. Fájdalomból.
A kislány halkan kérdezett valamit.
„Eldobni?” – kérdezett vissza Lilla, és a hangjában váratlan acél csendült. – „Nem. Soha. Tűrd ki. Haragudj. Sírj, ha muszáj. És menj tovább.”