A telefonom halkan megremegett az asztalon. Üzenet érkezett Márktól:
„Lilla, kérlek, beszéljünk normálisan. Anyu csak Nóra miatt aggódik. Nem akart megbántani.”
Ránéztem a kijelzőre, majd válasz nélkül lezártam a készüléket. Nem maradt mit megbeszélni. Ami kimondható volt, már elhangzott. A szerepek, a kifogások, a hazug magyarázatok mind lehullottak.
Az ablakhoz léptem, és a homlokomat a hideg üvegnek döntöttem. Lent az utcán fényfolyam hömpölygött, az autók mentek, az emberek éltek, a világ tette a dolgát. És ekkor tudatosult bennem valami egészen váratlan: négy év házasság után először éreztem magam valóban szabadnak.
Szabadnak mások elvárásaitól. Attól a kényszertől, hogy mindig alkalmazkodjak. Attól a megalázó szereptől, hogy pénzzel kelljen kivívnom szeretetet vagy tiszteletet.
Másnap reggel egyedül ébredtem. Márk nem jött haza éjszaka. Kávét főztem magamnak, leültem a laptop elé, és megnyitottam az e-maileket. Egy új megkeresés várt rám – egy ügyféltől, akivel régóta szerettem volna együtt dolgozni. Nagy volumenű munka volt, komoly honoráriummal.
Elmosolyodtam. Az élet nem állt meg.
Dél körül hívott a sógornőm, Nóra. Nem vettem fel. Egy perccel később üzenetet küldött:
„Lilla, teljesen elment az eszed? Anyu miattad zokog! Mindig tudtam, hogy önző vagy!”
Még a végéig sem olvastam. Töröltem. Az ő véleményük többé nem határozta meg az életemet.
Este Márk végül megjelent. Fáradtnak tűnt, a szeme alatt sötét karikák ültek. Leült velem szemben a kanapéra, és hosszú ideig csak hallgatott.
– Gondolkodtam – szólalt meg végül. – Sokat. És rájöttem, hogy sok mindenben igazad van. Anyám tényleg túl messzire megy. És én… rossz oldalon álltam.
Egy pillanatig megkönnyebbülést éreztem, de aztán folytatta:
– De ők a családom, Lilla. Nem tudok csak úgy hátat fordítani nekik.
– Nem is ezt kérem – feleltem higgadtan. – Azt kérem, hogy tudd, mi a sorrend. Ha számodra az anyád fontosabb, mint én, ha továbbra is hagyod, hogy beleszóljon az életünkbe, használja a pénzemet, miközben semmibe vesz engem, akkor valóban nincs közös utunk.
– És ha megígérem, hogy változni fog minden?
Hosszan néztem rá.
– Márk, ígéreteket már hallottam eleget. Nekem tettek kellenek. Olyan férj, aki mellém áll. Aki képes azt mondani az anyjának: „Elég volt. A feleségem az én családom, és nem engedem, hogy bántsd.” Erre képes vagy?
Nem válaszolt. A csend mindent elmondott.
– Pont erre számítottam – felálltam. – Nem akarok válni. De nem tudok olyan házasságban élni, ahol nem tisztelnek. Ahol csak egy élő bankautomatának néznek. Dönts. Vagy tiszta lappal kezdünk, világos határokkal. Vagy külön utakon folytatjuk.
Aznap éjjel elment. Azt mondta, időre van szüksége.
Eltelt egy hét. Aztán még egy. Márk nem tért vissza. Csak rövid üzeneteket váltottunk a mindennapi ügyekről, de a lényegről egyikünk sem beszélt.
Egy hónappal később hosszú üzenetet kaptam tőle. Azt írta, elment pszichológushoz. Hogy sok mindent kezd megérteni. Hogy belátta, mennyire igazságtalan volt velem. Leírta azt is, hogy beszélt az anyjával, és először az életében nemet mondott neki. Azt kérte, hadd jöjjön vissza, hadd próbáljuk meg újra.
A telefonnal a kezemben ültem, és gondolkodtam. Higgyek neki? Adjak még egy esélyt?
Aztán rájöttem: most már megengedhetem magamnak. Mert nem az a nő vagyok többé, aki csendben tűr. Hanem az, aki megvédi a saját határait. És ha visszatérne, majd újra a régi minták felé csúszna – egyszerűen kilépnék. Bűntudat nélkül.
Mert az elmúlt hónapok legfontosabb felismerése az volt, hogy az életem, a boldogságom, a belső nyugalmam nem attól függ, elfogad-e a férjem családja. Csak attól, hogy én tisztelem-e magam. És hogy kész vagyok-e kiállni magamért.
Most már tudtam a választ.
Igen. Készen állok.