…csak éppen most már egy vaskos pénztárcával.
Ekkor egészen közel léptem Márkhoz, szinte éreztem a lélegzetét, és egyenesen a szemébe néztem.
— Mondd meg őszintén — szólaltam meg halkan, de feszesen. — Amikor ma idejött az anyád, tudtad, miért jön?
Márk egy pillanatra elkapta a tekintetét.
— Reggel hívott… megkérdezte, itthon leszel‑e este…
— És te nem szóltál — fejeztem be helyette. — Tudtad, hogy pénzt akar kérni. Tudtad, és hallgattál. Abban bíztál, hogy ha személyesen áll elém, nem lesz merszem nemet mondani.
— Lilla, várj már! Beszéljük meg nyugodtan!
— Nincs mit megbeszélni — válaszoltam, és hátrébb léptem. — Döntöttem. A családotok többé egy fillért sem kap tőlem. Sem most, sem később.
Erika elképedve szisszent fel.
— Hogyhogy nem kap?! Márk, hallod, miket beszél a feleséged?!
— Hallom, anya — motyogta Márk, miközben a padlót bámulta.
— És ezt eltűröd?! Férfi vagy te egyáltalán?! Szólj rá!
Márk felemelte a hangját, de abból hiányzott minden határozottság.
— Lilla… talán mégis… csak egy kicsit?
Abban a másodpercben vált teljesen világossá számomra. Soha nem fog mellém állni. Számára én nem társ voltam, hanem bevételi forrás, kényelmes kiegészítő az életében. Pontosan úgy, ahogyan az anyja szemében is.
— Nem — mondtam határozottan. — És tudod mit, Márk? Most értettem meg igazán valamit. Szeretlek, ezért mentem hozzád feleségül. Hittem abban, hogy egy csapat vagyunk. De négy év alatt egyszer sem álltál ki mellettem a családoddal szemben. Egyszer sem tetted helyre az anyádat, amikor gúnyolódott rajtam. Hallgattál, amikor rossz háziasszonynak nevezett. Hallgattál, amikor más nőkhöz hasonlítgatott. Minden alkalommal őt választottad.
— Ő az anyám! — csattant fel védekezőn.
— És én a feleséged vagyok! — emeltem fel a hangom először az egész beszélgetés során. — Vagy inkább voltam. Mert most már látom: nem egy férfihoz mentem hozzá, hanem egy örök gyerekhez, aki egész életében két nő között fog ingázni, és megpróbál majd mindenkinek megfelelni. Csakhogy ebben a játszmában én mindig vesztes maradok.
Dermedt csend telepedett a nappalira. Erika tátott szájjal állt, mintha nem értené, amit hall. Márk úgy nézett rám, mintha idegen nyelven beszélnék.
— Miről beszélsz egyáltalán? — kérdezte alig hallhatóan.
— Arról, hogy elegem van abból, hogy ebben a családban fejőstehénként kezelnek. Arról, hogy undorodom a képmutatásotoktól. Arról, hogy belefáradtam a színlelésbe, miközben pontosan érzem, hogyan mér végig engem az anyád. És arról is, hogy ha te most nem döntöd el, kinek az oldalán állsz, akkor majd én döntök helyetted.
Nem szólt semmit. Tíz hosszú másodpercig némán állt, mintha lefagyott volna. Aztán megszólalt:
— Lilla… ezt nem lehet így… ez a családom…
— Menjenek el — mondtam, Erika felé fordulva. — Azonnal hagyják el a lakásomat.
— A te lakásodat?! — háborodott fel Erika. — Márk is itt él!
— Egy olyan lakásban, amit kizárólag én vettem, az én pénzemből. Minden bútorért én fizettem. Úgyhogy igen. Az én lakásom. És azt akarom, hogy most rögtön távozzanak.
Az anyósom a fiára nézett, segítséget várva. De Márk lehajtott fejjel állt, mint egy rajtakapott iskolás. Fogalma sem volt, mit mondjon. A világa darabokra hullott, és nem volt felkészülve erre.
— Márk… — szólította meg Erika panaszos hangon.
— Anya, menjünk — dünnyögte. — Menjünk haza, majd beszélünk.
Erika felkapta a táskáját, és az ajtó felé indult. A küszöbön még visszafordult.
— Meg fogod bánni — vetette oda nekem. — Egyedül maradsz, és megbánod!
— Lehet — feleltem nyugodtan. — De inkább legyek egyedül, mint olyanokkal körülvéve, akik csak egy pénztárcát látnak bennem.
Ott maradtam a nappali közepén. Az én otthonom. Az én területem. Az én szabályaim.
Odakint lassan leszállt az este. A város fényei sorra gyúltak ki, és ebben a vibráló félhomályban furcsa, váratlan nyugalmat éreztem. Talán a házasságom valóban veszélybe került. Talán elveszítem a férjemet. De önmagamat nem fogom elveszíteni. Többé nem engedem, hogy bárki kihasználjon.