A rokonok néha többet mondanak, mint kellene.
— Rokonok — mosolyodtam el keserűen. — Érdekes módon csak akkor lettem az, amikor kiderült, mennyit keresek. Előtte teher voltam, rossz döntés a fiad részéről. Most meg hirtelen én lettem az, akihez be lehet állítani kinyújtott tenyérrel.
Az előszobából hangos csattanás hallatszott: becsapódott az ajtó. Márk ért haza a munkából. Belépett a nappaliba, meglátott minket az anyjával, és megtorpant. Az arca azonnal feszült lett, mintha előre érezné, hogy vihar közepébe csöppent.
— Anya? Te mit keresel itt?
Erika egy pillanat alatt lecserélte a szerepét. A kérlelő vendégből sértett, megbántott édesanya lett.
— Márkocskám! Csak azért jöttem, hogy megkérjem a feleségedet, segítsen Nóra születésnapjának megszervezésében. Erre ő… ő azt vágja a fejemhez, hogy rossz anya és borzalmas anyós vagyok!
Tankönyvi húzás volt: mindent a visszájára fordítani, és áldozatként feltűnni.
Márk rám nézett. A tekintetében kérdés bujkált, de mellette ott volt valami más is: rosszallás. Még meg sem hallgatott, máris az anyja oldalára billent a mérleg.
— Lilla, anya kért tőled valamit? — kérdezte óvatosan.
— Háromszázezer forintot — feleltem nyugodtan. — Nóra születésnapjára.
Márk szája kinyílt, majd lassan becsukódott. Sok mindenre számított, de ekkora összegre nem.
— Hát… ez tényleg rengeteg, de… — elakadt. — Csak tudnánk segíteni valamennyit, nem? Végül is család vagyunk.
És elérkezett a pillanat. Négy év házasság után ott állt előttem a férjem, és többes számot használt, miközben pontosan tudta, hogy ez az „mi” valójában engem jelent. Az ő fizetése épphogy fedezte a benzint és az ebédeit. A lakás, a berendezés, a felújítások, az utazások mind az én számlámról mentek.
— Márk — szólaltam meg halkan —, megkérdeztél engem valaha, hogy akarom‑e mindezt? Vagy te is úgy gondolod, mint az anyád, hogy ha jól keresek, akkor automatikusan családi kasszává válok?
— Lilla, ne csináld ezt… Hiszen ők az én rokonaim!
— És én mi vagyok? — éreztem, ahogy belül valami fájón megfeszül. — Mondd ki, Márk. Ki vagyok én neked?
Erika megérezte a helyzetet, és rátett még egy lapáttal.
— Márkocskám, magyarázd el neki, hogy normális családokban támogatják egymást! Nem lehet ilyen fösvény! Annyi pénze van, hogy Dunát lehetne rekeszteni vele, mégis ekkora botrányt csinál ebből!
— „Ebből” — ismételtem meg. — Háromszázezer forintból. Rendben.
Elővettem a telefonomat, megnyitottam a banki alkalmazást, és néhány mozdulattal előkerestem az adatokat. Odafordítottam a kijelzőt feléjük.
— Tessék. Nézzétek csak. Az elmúlt egy év utalásai. Márciusban húszezer forint apukád autójavítására. Áprilisban tizenötezer Nórának egy új kabátra. Júniusban harmincezer a hetvenedik születésnapodra, Erika. Tízezer Márknak karácsony előtt, hogy egyáltalán tudjon neked ajándékot venni. Huszonötezer András fogkezelésére. Számoljátok össze nyugodtan.
Márk a képernyőt bámulta, és ahogy peregtek a számok, úgy sápadt el egyre jobban.
— Én… nem is tudtam, hogy ez ennyire sok…
— Nem tudtad, mert nem akartad tudni — vágtam a szavába. — Kényelmesebb volt azt hinni, hogy ezek apróságok, hogy én csak „besegítek”. Pedig egyetlen év alatt százhúszezer forint ment el a ti családotokra. És egyszer sem hallottam azt, hogy köszönöm. Egyszer sem.
Erika olyan erősen markolta a táskáját, hogy az ujjai elfehéredtek.
— Nem kértük, hogy minden fillért számon tarts!
— Valóban — feleltem higgadtan. — Azt kértétek, hogy fizessek és hallgassak. Hogy legyek a személyes pénzforrásotok, miközben továbbra is lenéztek. Számotokra én mindig „nem a megfelelő” maradtam… csak éppen most már egy vastag pénztárcával.