Amikor az anyósom azt kérte, hogy adjak kölcsön háromszázezer forintot a sógornőm születésnapjára, végleg világossá vált számomra: ezt az egész képmutató előadást ideje lezárni.
Erika ott ült velem szemben a nappalimban, azon a hófehér kanapén, amelyet három teljes héten át válogattam, mire megtaláltam a tökéletes darabot. Az arcán az a jól ismert, mesterkélt mosoly feszült, amelyet az évek során már megtanultam felismerni. A kezében egy csésze kávét tartott, abból a drága, olasz pörkölésű fajtából, amit kizárólag vendégeknek szoktam főzni. Apró kortyokban itta, elégedetten csettintgetett, és úgy tett, mintha régi barátnők lennénk.
— Lillácskám, drágám, te is tudod, milyen különleges alkalom ez Nórának! Harminc éves lesz! — csicsergett, miközben következetesen kerülte a tekintetemet. — Andrással szerettünk volna igazi ünnepséget rendezni: étterem, vendégek, ajándékok… De hát tudod, a nyugdíjunk nem túl magas.
Szótlanul figyeltem. Az arcom nyugodt maradt, szinte kifejezéstelen, pedig belül forrt bennem az indulat. Nem maga a kérés dühített fel igazán, hanem az a magától értetődő arcátlanság, amellyel ez az asszony szemrebbenés nélkül elvárt tőlem egy átlagember számára felfoghatatlan összeget. Egy olyan nő születésnapjára, aki soha nem titkolta, mennyire ellenszenves vagyok neki. Nórára, aki minden találkozáskor úgy nézett rám, mintha valami kellemetlen szennyeződés lennék.
— Háromszázezer forint — ismételtem meg lassan, ízlelgetve a számot. — Egy születésnapra.
— Pontosan! Hiszen neked belefér! — Erika azonnal felélénkült, azt gondolva, hogy a visszakérdezésem beleegyezést jelent. — Mostanában olyan jól mennek a dolgaid! Projektek, megrendelések egymás után! Márk mesélte, hogy csak a múlt hónapban mennyit kerestél. Neked ez az összeg szinte aprópénz!
Márk. A férjem. Aki nyilván részletes beszámolót tartott az anyjának a bevételeimről, így Erika úgy érezte, itt az idő próbára tenni a nagylelkűségemet.
Felálltam a fotelből, és az ablakhoz sétáltam. Odakint az esti város fényei villogtak, zaj, mozgás, élet mindenütt. Az én életem. Az, amit saját erőből építettem fel, segítség és hátszél nélkül.
— Erika — szólaltam meg, anélkül hogy megfordultam volna —, emlékszik még arra, amikor négy évvel ezelőtt Márk először vitt el magukhoz? Amikor végigmért, és azt mondta: „Festő? Hát persze… Remélem, legalább főzni tud.”
A hátam mögött hirtelen csend lett. Hallottam, ahogy leteszi a csészét a csészealjra; a koppanás élesebbre sikerült, mint kellett volna.
— Lilla, hát most miért… csak vicceltem akkor — hebegte, a hangja magasabb lett, bizonytalanabb.
— Arra is emlékszem, hogy az esküvőnkön ön és András egész este arról beszéltek, Márknak Diánát kellett volna feleségül vennie, a szomszéd lányát. Hiszen ő könyvelő egy nagy cégnél, „rendben van a feje”, nem úgy, mint nekem a „szép kis rajzaimmal”. Nem felejtettem el azt a pillantást sem, amikor a kis garzonunkról beszéltünk, mert másra nem tellett. Akkor mondta Márknak: „Hát fiam, ilyen feleséget választottál, viseld is a következményeit.”
Erika arca lassan elsápadt, az ajkait vékony vonallá préselte.
— Minden egyes szavára emlékszem — folytattam halkan, mégis élesen. — Az összes lekezelő pillantásra, minden felsóhajtásra, amikor megjelentem. Arra is, hányszor hallottam, hogy „egy rendes nőnek a család az első, nem a karrier”. És tudja, mi az igazán érdekes? Ez mind pontosan egy éve ért véget. Amikor megjelent a cikk a projektemről egy magazinban. Amikor hirtelen fizetőképes ügyfeleim lettek. Akkor váltam egyszeriben „a mi tehetséges Lillácskánkká”.
Az anyósom felpattant a kanapéról. A keze enyhén remegett.
— Most akkor ezt mind a fejemhez vágod? Régi sérelmeket hánytorgatsz fel? — próbált támadásba lendülni. — Hiszen mi család vagyunk!
A levegő megfeszült köztünk, és éreztem, hogy amit eddig magamban tartottam, annak most már nem lehet gátat szabni, miközben a beszélgetés elkerülhetetlenül egy új irányba sodródott.