— Mit tegyek most? — bukott ki belőlem, miközben úgy éreztem, a talaj ismét kicsúszik a lábam alól.
— Harcolni — felelte Emese határozottan. — Összegyűjteni mindent, ami bizonyíthatja, hogy az a pénz ajándék volt. Üzeneteket, leveleket, tanúkat, bármit. És felkészülni arra, hogy perre viszi az ügyet. És… — rám emelte a tekintetét, ezúttal minden kerülgetés nélkül. — El kell döntened, képes vagy‑e végigmenni egy háborún a férjed családjával. Mert ez hosszú lesz, drága, és piszkos. Nagyon piszkos.
Késő este értem haza. András nem volt otthon — túlórázott, vagy talán egyszerűen kerülni akart. A lakás sötét volt, csak az utcai fények szűrődtek be az ablakon. Leültem, néztem a várost, és gondolkodtam. Nem csupán pénzről volt szó. Brigitta nem az összeget akarta. Az irányítást. Azt, hogy térdre kényszerítsen. Hogy kimondassa velem: eltartott voltam. Az ő fegyvere nem a hangos veszekedés volt, hanem a hűvös, precíz zsarolás.
Ebben a csendben szólalt meg a telefonom. Ismeretlen szám villogott, de azonnal tudtam, ki az. A szívem a gyomromba zuhant. Felvettem.
— Halló?
A hangja nyugodt volt, sima, akár egy vihar előtti tó felszíne. Semmi nyoma nem maradt a korábbi indulatnak.
— Nóra, jó estét. Brigitta vagyok. Beszélnünk kell. Kulturáltan.
— Hallgatom — préseltem ki magamból.
— Átgondoltam ezt a… kellemetlen helyzetet. Azt javaslom, rendezzük békésen, botrány és bíróság nélkül. Nem lenne jó, ha Lillát mindez megviselné. Ön büszke nő, független alkat, nem szeret tartozni senkinek. Intézzük el ezt emberi módon.
— Hogyan? — kérdeztem, pedig a választ már előre ismertem.
— Aláír egy megállapodást, amelyben elismeri a lakáshitelhez adott kezdőösszeg tartozását. Ez ötszázezer forint. És… — tartott egy rövid szünetet — fokozatosan, a lehetőségeihez mérten, elkezdi visszafizetni azt is, amit a fiam az ön eltartására fordított. Akár jelképesen. A lényeg, hogy legyen nyoma az elismerésnek. Nem vagyok kapzsi, rugalmas ütemezést készítünk. Cserébe lezárjuk ezt az egész történetet. Marad a lakás, élheti az életét.
Megállt, hogy érezzem az ajánlat „nagylelkűségét”.
— És ha nemet mondok?
A hangja megkeményedett. A jég megrepedt, és előbukkant alóla az acél.
— Akkor kénytelen leszek bírósághoz fordulni. Visszakérem, ami jogosan az enyém. És attól tartok, a törvény nekem kedvez majd. Ugye nem akarja, hogy a lánya fedél nélkül maradjon? Maga sem, nyilván. Ez hosszadalmas, költséges és nyilvános ügy lenne. Nem hiszem, hogy szeretné, ha mindenki megtudná, hogy hat éven át teljes ellátáson élt a férje mellett.
A vonal másik végén sűrű, mérgező csend terült el. A telefonomat úgy szorítottam, hogy elzsibbadtak az ujjaim.
— Átgondolom — suttogtam, mert többre nem volt erőm.
— Természetesen. Három napja van. Pénteken hívom. Minden jót.
A vonal megszakadt. Lehajtottam a fejem, lehunytam a szemem. Egy választás állt előttem, amelynek nem lett volna szabad léteznie. Büszkeség vagy a gyermekem biztonsága. Elvek vagy védelem. Gyűlöltem őt. Teljes szívemből. Azért a hideg, kegyetlen pontosságért, amellyel a legmélyebb félelmemre tapintott rá. Egy szülő rémálmára. És fegyverré tette. A háború csak most kezdődött, és a nehézfegyverzet egyértelműen nem az én oldalamon volt.
Három nap. Hetvenkét óra, amely úgy vánszorgott, mint a ragacsos kátrány. Nem aludtam. Alig ettem. Dolgoztam. Életem legfontosabb munkáját végeztem.
Nem akartam aláírni azt az egyezséget. De fegyvertelenül csatába menni sem voltam hajlandó. Emese stratégiát adott, de bennem ennél több forrongott. Nem pusztán megnyerni akartam egy esetleges pert. Számlát akartam benyújtani. Olyat, amit nem lehet pénzzel kiegyenlíteni.
Péntek reggel Lillát elvittem egy barátnőmhöz. Azt mondtam neki, apával fontos felnőtt dolgokat kell megbeszélnünk. Nagy, komoly szemekkel nézett rám, és csak bólintott. Ez a csendes megértés jobban fájt, mint bármilyen sírás.
Hazatérve megterítettem az asztalt. Nem teára. Az utolsó beszélgetéshez. Egy egyszerű abroszt tettem le, három széket húztam ki. Pontban kettőkor megszólalt a kapucsengő. Beengedtem, de az ajtót nem nyitottam ki azonnal. Várjon csak.
Brigitta úgy lépett be, mint egy hadvezér a meghódított várba. Szabott kosztüm volt rajta, kezében aktatáska. A tekintetében jeges magabiztosság. András kilépett a hálóból. Szürkének tűnt, megöregedettnek az elmúlt napok alatt. Senkire sem nézett.
— Nos, Nóra, készen áll a konstruktív párbeszédre? — kezdte állva.
— Foglaljon helyet — mondtam nyugodtan. — Beszélni fogunk.
Leült a szék szélére, az aktatáskát az ölébe vette. András nehézkesen huppant le vele szemben. Én az asztalfőnél maradtam állva.
— Átgondoltam az ajánlatát — kezdtem. — És készítettem egy ellenjavaslatot.
Kinyitottam a mappát a kezemben. Nem szürke volt. Új, kék. Kivettem az első lapot, elé csúsztattam.
— Ez az én számításom. A család működésének költségei az elmúlt négy évben. Lilla születésétől mostanáig.
Lenézően húzta el a száját.
— Már megint ezek az ostobaságok…
— Olvassa el — vágtam közbe halkan, mégis úgy, hogy összerezzent, és reflexből a papírra nézett.
Nem voltak homályos kategóriák. Csak pontos tételek.
Nóra V. építész kiesett jövedelme — piaci átlag alapján számolva, a korábbi hivatalos fizetésemből kiindulva, a szakmai előrelépést figyelembe véve.
Gyermekfelügyelet 0–24 órában, éjszakai készenléttel, városi átlagdíjon.
Háztartásvezetés háromfős család számára, heti öt nap.
Napi főzés, alapanyag‑beszerzés.
Mentális támogatás és családi pénzügyek kezelése — tanácsadói óradíjon.
Minden sor mögött számok, hivatkozások, álláshirdetések, statisztikák. Az alján a végösszeg vastag karikával kiemelve.
— Ez meg miféle bohózat? — sziszegte, de a hangja megingott.
— Ez nem bohózat. Ez az ára annak a munkának és gondoskodásnak, amit ebbe a családba tettem, miközben a fia pénzt keresett — feleltem. — És ahogy látja, az összeg majdnem kétszerese annak, amit ön „tartozásnak” nevez. Az ön könyvelési logikája szerint: önök tartoznak nekem. Nem is keveset.
A második lapot is elé tettem.
— Ezek jogszabályi kivonatok. A házastársi közös vagyonról. Arról, hogy a házasság alatt szerzett jövedelem közös. Amikor a fia pénzt utalt önnek a közös számláról, az az én tudtom nélkül történt. Jogilag ez vitatható. Mindegyik átutalás. Hat évre visszamenőleg.
András felkapta a fejét. Döbbenten nézett rám.
— És végül — egy üres, fehér lapot és egy tollat tettem az asztalra. Azt a tollat, amelyet évfordulóra kaptam tőle. — Ez az öné.
Brigitta ide‑oda nézett: számítások, törvény, üres papír. A magabiztossága repedezni kezdett.
— Én… ezt nem értem. Maga most perrel fenyeget?
— Nem — válaszoltam halkan. — Én kiszállok ebből a játszmából. Abból az életből, ahol mindennek ára van, ahol a szeretet elszámolás kérdése, a család pedig mérleg. Írjon erre a lapra egy elismervényt az elvesztett fiatalságomról, négy év életemről, a szülés utáni egészségemről és a hitemről az emberekben. Aláírom. Akár vérrel is. És lezárhatjuk.
Az ablakhoz léptem, időt hagyva nekik. Aztán Andrásra néztem.
— Utána pedig eldöntöm, maradok‑e ebben a házban, ahol tétel voltam egy táblázatban. Ahol a szeretet költségvetés. András, választanod kell. Anyád és az ő könyvelése — vagy én és a lányunk. De tudd — szünetet tartottam —, ha elmegyek, csak Lillát viszem. A lakást, a pénzt, a bútorokat itt hagyom. Nem kell semmi, amit ez az élettelen számítás átitatott. Undorodom a gondolattól is, hogy ezek a falak emlékeznek arra, hogyan áraztatok be engem.
A csend sűrű volt. Brigitta mereven ült, már nem győztesként. A tekintete cikázott. Ez nem egyszerű vereség volt. Ez világának összeomlása. Elvettem a fegyverét. Megmutattam, hogy vannak dolgok, amelyek nem férnek bele a mérlegbe. És hogy a fia nem eszköz, hanem ember.
András sokáig nézett rám. Szégyen, fájdalom, félelem kavargott benne — és valami új. Felismerés. Lassan felállt, nehéz mozdulatokkal. Az anyjára pillantott. Az üres lapra. Aztán előrelépett. Az asztalhoz.
Felvette a fehér lapot. Az ujjai remegtek. Szó nélkül, anyjára sem nézve, eltolta tőle. Át az asztalon. Oda, ahol az én irataim feküdtek. Az igazság mellé.
Nem volt nagy gesztus. De mindent elmondott. Nem engem választott akkor. Hanem elutasította azt a rendszert, amelyben felnőtt.
Brigitta felállt. Nem kiabált. Nem sírt. Az arca viaszos volt. Összeszedte a táskáját, és szó nélkül elindult. A parketta halk lépései úgy koppantak, mint egy korszak utolsó ütemei.
Az ajtó halkan zárult mögötte.
Egyedül maradtunk. Én az ablaknál, ő az asztalnál.
— Mi lesz most? — kérdezte rekedten.
— Nem tudom — feleltem őszintén. — Azt tudom, hogy mindent kimondtam. A döntés a tiéd. Ez nem köztem és anyád között dől el. Hanem élet és főkönyv között. Gondold át. Van időnk.
Elmentem mellette, felvettem a kék mappát és az üres lapot. A lapot, amelyre nem került egyetlen szó sem. Ez volt a történet legfontosabb dokumentuma. Egy kezdeté. Vagy egy végé. Bementem Lilla szobájába. Meg kellett ölelnem a lányomat, és némán elmondani neki: néha ahhoz, hogy megments valamit, készen kell állnod mindent elveszíteni. Kivéve önmagadat.